Csendben ülök a sápadt félhomályban
Mozdulatlan testként a saroknak magányában
Redőnyöm, mint pajzs most félig lehúzva
És ellököm magamtól a megszűrt hangokat
Nem kell a lárma, s nem kell több zsivaj
Magam alá húzom a fáradt lábamat
Hátra dőlve a fehér falaknak
Festek most rájuk sötét nagy foltokat
Szemeim előtt az emlékek peregnek
Felidézve csendben az ifjú éveket
Magam előtt látom a régi szeretőm
És magam előtt látom az öreg temetőt
Még szikkadt testemen érzem a kezét
Mikor magamhoz húztam a gyönyörű habtestét
Mint omló barack csókja oly édes
Most itt őrzök fejemben minden emléket
Elszállt az idő lassan felettem
Minden cseppjét most magammal viszem
Ajánlom testemet az út menti sárnak
S ajánlom lelkemet az örök megnyugvásnak
2011. Szeptember havában. 9.-én
0 Megjegyzések