Egy villanásnyi emlék, kitörölhetetlen
nagyszüleim állnak az ajtókeretben.
Négy éves lehettem...
Nagyapám furcsán rám néz,
nagyanyám zokog, s Papa szól,
Apád halott.
Néma csend. Hajnali három,
anyám sírása tör át a némaságon.
Így maradtunk ketten, Anyám, én és a félelem,
hogy Apám nem jön vissza, többé már sosem.
Az én csodaszép Anyám!
Bámultam szájtátva a koporsó mellett,
míg mások roskadoztak, ő szilárdan állt,
és nem volt gyenge, többé már soha.
Erős maradt, néha túl kemény
Velem a nagyszülők "babáztak",
boldog voltam, elégedett voltam,
örültem a szabadságnak.
Csodáltam, bámultam, imádtam.
Ügyes volt dolgos és maximalista,
legyőzhetetlen, gondoltam én
és féltem is kicsit, hisz hosszú volt a lista
Min a sok elvárása volt,
ilyen legyél, és pont.
Így voltam gyermek, majd kamasz
Szomjasan a szóra, az ölelésre,
mit megkaptam mástól,
és vágytam csak Tőle...
Ünnepem volt minden pillanat,
ha daloltunk, nevettünk...
Néha csak összejött ez is
s a nevetés... jaj, hogy tudtunk nevetni!
Őrzöm az érzést, édes emlék
és megint fáj, mélyen legbelül a magány.
mi jött velem,s el nem hagyott soha.
S ím itt vagyok, túl életem felén,
túl mindenen és minden előtt,
rettegve attól, hogy elveszítem őt,
az évek során, úgy megszelídült,
nekem ma is gyönyörű
reszkető kezű, imádott Anyám...
0 Megjegyzések