Most olyan a kertem, mint egy jóllakott ember.
Emészt. Azt a sok mindent,
amit, lehullajtott az ég.
Esőcseppekben benne volt, pótolta a:
Magnéziumot, hogy jól dobogjon a szíve.
Kalciumot, hogy erős legyen a csontja.
Cinket, hogy sejtek örökítő anyaga hiánytalan legyen.
Króm, kén, kálium, mangán, jód,
Mindezek alkotják a földet.
Mindezek neked is nélkülözhetetlenek.
S még rengeteg egyéb elem.
Abban termelsz meg mindent,
S még sok minden egyebet!
Mert miből is vagy te ember!? A földből.
Az, a világmindenségben, szétszórt részekből.
Eggyé lettél téve, egy lélek kellett neked.
Hogy lélegezz, mozogj, érezz és élj!
Te is egy kert vagy, egy virág, egy fa.
Egy édes kis növény, abból nőttél naggyá.
Alkottál, körforgalomból kiváltál.
Egyedivé váltál. Magokból mindég
ugyanazt hoztad, dolgoztad a létre,
saját életed örömére. Vagy terhére.
Ne szidd, ha esik, ha fúj, vagy ömlik.
Jég pusztít. Miért? Kérdezed. Joggal!
Mert hiszen árt Neked! Nagyon nehéz
elfogadni azt a rosszat, ha valami a szívedet
szétmarcangolja. A letarolt kert látványa
után hullik a könnyed, ezért dolgoztál?
Miért is születtél, ki tudja ezekre
a feleletet? Válaszként kiültetni kellene a kertbe.
Hátha, talán kikelne a felelet mindenre?
0 Megjegyzések