A sötétből előtörve
Esténként kínoz még
Egy neked címzett,
Ködös álomkép.
Egy édes képzelgés,
Mi mindigis az volt,
Mint minden más,
Ami csak rólunk szólt.
Nem hagy aludni
E kettőnkről szőtt álom,
Mert ha bezárom a szemem,
Én már csak ezt látom.
Látlak téged szerelmem,
Ahogy lassan felém lépdelsz,
Ropognak a padlódeszkák,
Mikor elém térdelsz.
Kezem válladra teszem,
Lasssan felállítalak,
Belenézek szép szemedbe,
Majd magamhoz szorítalak.
Tökéletes e pillanat,
Ezért azt kívánom,
Hogy sose legyen vége,
Örökkön örökké tartson.
De szemem sajnos
Ekkor felnyílik,
És e csodás pillanat
Hirtelen szétfoszlik.
Újra sötét szobámban
Fekszem már az ágyamon,
És magányos óráim,
S napjaimat számolom.
Bámulom a plafont,
Mint máskor a kék eget,
Elngedni téged
Sajnos már nem lehet.
Ágyam sötét magányából
Kívánok jó éjt neked,
Akkoris, ha tudom,
Hogy nem lehetek már veled.
0 Megjegyzések