Sümegi Tamás: Távol lélegzet

Ott megbecsülik az időt
bölcs férfiak s igazi nők,
ami részükre méretett.
Ott szeretik az életet.
Oly gyönyörűen sírnak ott,
a világ annyi színt kapott,
ott van kéksége egüknek,
barna fájú széken ülnek,
szivárványt is hányszor látnak
és pírt, pírját az orcáknak!
Ott a búcsúcsók is édes,
a kín hamar semmivé lesz,
ott a másik: „szent, mint magam”
s az ajtó mindég nyitva van.

De e világ messze tőlem,
aki rossz vagyok s erőtlen,
csak odalátni engedett,
mikor szerettek engemet...

Nagybeteg az én szívem,
bódulatba szédítem,
az üveghegyen innen
már van miben nem hinnem,
egy űz, de ez egyetlen
Sors is százszor kegyetlen,
éjjel, láztól ittas ágyon
kiáltozik némaságom,
fekete az én egem,
kriptacsönd az énekem.