Kiejteném kezemből a zászlót,
nem írnék lázító sorokat.
Feledném az összes nagy varázsszót.
Anyám! Méhed gyümölcse rohad.
Feledném az összes nagy varázsszót:
igazság, szabadság - ugyan már!
Tanítanának a hahotázók:
szegényen, fázón csak mulassál!
Átkozottul jó tanítvány lennék,
egyre csak kapaszkodnék feljebb.
Hogy sajnáltam: szégyellett emlék,
hogy szerettem: annál szégyellettebb.
Köpnék én a mások nyomorára,
csupán tinektek lennék nyájas,
víg fickó lennék, csahos kutyája
a pénznek: hízelkedő s nyálas.
Nem lennék gyüttment, szánalmas magyar,
hanem jó, nemzetközi ember!
Ajkamról többé nem kelne a dal,
tárgyalnék az üzletfelekkel.
A nép szószólóit rágalmaznám:
csőcselék, tudatlan demagóg!
Lenne rajtam finom kaftány, aztán
mit törődnék véled is, Magóg?
Megsúgnám, hogy nem kell a hon,
csak egy kell: honorárium,
sokat és nagyot derülnék azon,
hogy kábul a világ - ízlik az áfium.
Hagynám a zászlót, a varázsszót s sorsomat.
Nem írnék lázító lángoló sorokat.
Sajnálatom sajnálnám a legnyomorultabbtól is,
elnyelne, ha tudna, az ősi Meótisz.
Példa lennék köztetek.
De majd megcsal a küllem:
itt benn a vad bosszú leszek,
ha színleg megszelídültem!
0 Megjegyzések