Két aranyból font
vastag karkötőt találtam,
vetkőzés közben az SZTK-ban.
Ahogy feküdtem kezelésre várva,
rám nevettek a félhomályba'.
Egyedül voltam, nem látott senki.
Uram! Mit kell hát ilyenkor tenni?
Találtad, - súgta egy hang, - a tied lehet,
erre még nem futott sohasem neked.
Tedd a zsebedbe, hisz' senki se lát,
ne sajnáld azt, ki ennyi arannyal jár.
Gondold meg - súgta egy másik,
nincs neked, de mondd, hiányzik?
Vissza kell adnod hisz' úgyse hordanád,
legfeljebb gyorsan elajándékoznád.
Vállalnád, hogy kínozzon a lelkiismeret?
Add vissza, még nem késő, még megteheted.
Bennem a jó és a gonosz összecsapott,
a józanság egy percre elhallgatott.
Nem! Nem adom vissza, ez jár nekem,
és dacosan fölmarkolta a kezem.
A karkötők a zsebemből gúnyosan nevettek:
- Na lám, ilyenek vagytok ti emberek,
nehéz ellenállni a kísértéseknek.
A szívem dübörgött, verejtékezett homlokom,
nem, nem én ezt vissza nem adom!
Aztán lassan lecsitult minden bennem,
és rádöbbentem, hogy meg kell tennem.
Nem másért, magamért! A kísértőt nem hagyom,
a bűnt, még aranyért sem vállalhatom.
Az óra csörgött, a kezelés lejárt,
a nővérke fekhelyemnél megállt.
A karkötőket a kezébe tettem,
és egy írással, véle átvetettem.
A lelekem már újra szárnyalt, szabad voltam,
testben, és lélekben is meggyógyultam.
2 Megjegyzések