Mottó: ,,Sohasem porladok el
versek oltárába szöktem”
(Pinczési Judit)
Nem tudom, mikor ragadott igazán magával anyanyelvem! Talán akkor, amikor az általános iskolai magyar tanárom, aki mindig a magyar nyelv nyelvtani részét tanította és kérte számon erősebben, megdicsért egy rövid, de tömör fogalmazásért?! Pedig csak sanyarú, kőpadlós szoba-konyhánk gyér és szűkös tárgyait írtam le, jellemeztem dúsan a kisdiák, a gyermek szemével, azzal a gyermekével, aki már akkor mindenre kíváncsi volt, minden érdekelte.
Később pedig, amikor a szegény gyermek álma beteljesült, mert fölvették a gimnáziumba is, megint átéltem ezt, mert az ottani magyar tanár, aki ugyan sokszor éreztette az f-betűvel [fizikai dolgozó gyermeke!] jelölt (kirekesztett?!) diákokkal, hogy ,,semmit sem érnek”, de a magyar irodalomra helyezte a hangsúlyt. Úgy a 3. év vége felé ledorongolta osztályát: ,,Ha a Polgárék cicusa ilyen fogalmazást tudott írni, akkor ti miért nem?!”. Hogy fölolvasta-e nekik vagy sem, már harminc év távlatából nem emlékszem, csak gondolom, hisz akkor mihez is viszonyíthatott volna ama nagyra becsült osztály! Csak arra emlékszem, hogy a ,,nagyszerű” dicséret valójában mélyen megbántott, viszont végre hajlandó volt legalább 4-es záró jegyet adni év végén magyarból az a tanárnő, akire élete végéig FÖL TUDTAM NÉZNI!
A verseket nem szerettem először! Ha éreztem is bennük a lüktetést, a számomra fontos zenét, zeneiséget, vagy túl könnyedek voltak, vagy túl kimódoltak, ha pl. rímfaragássá váltak. Amikor aztán rajongva szeretett tanárnőmnek ,,bizonyítani” akartam, az akkor divatossá váló,
egyfajta önsiralmas szabad versekkel próbáltam ,,üzenni”, hogy én igenis alkalmas vagyok az ő elismerésére, sőt, komoly könyvtárba járóként nem a ,,rendes” könyveket olvastam egy-egy szünetben hevesen, hanem úgy járkáltam a folyosókon egy-egy Rejtő-könyvvel, mintha csakis az a műfaj érdekelne, amiért nem tudtam megváltoztatni ELŐÍTÉLETÉT!! Az 1975-78. között írt versek persze maguk is modorosak, sokszor kínrímesek, alapvetően rosszul versbe fűzött olvasásélmények, de már akkor megszerettem a gondolati lírát. ,,… / Miért élünk?! /
Hogy másnak bajt okozzunk / és kétségekbe kergessük, / Hogy örökké a megélhetésért
vívott / egyenlőtlen harc lelkesítse lelkünk, / Hogy sok értő és érthetetlen ember / semmitmondóságát éljenezzük? / …” (Polgár Julianna: Miért …? (1975. július 29.)). Most szinte ,,koravén” versvéleménynek, azaz verses értekezésnek érzem!
Ahogy a festészetben és egyéb művészetben az impresszionizmust, a színes képiséget, úgy az irodalomban is a Nyugat költőit, és az izgalmas, nyelvileg is különös, modern prózát kezdtem igazán értékelni. József Attilát pedig ,,első szerelmemnek” neveztem egyik 1983-as versemben. Mégis, Latinovics Zoltán egyik Ady-szavalatának hatására ezt írtam: ,,Ady hangján szólok / hozzátok emberek, vérek: / Szeretném, ha szeretnétek! / Annyira ne, mint én teszem, / csak egy szemvillanásnyit, / hogy érezzem: / észrevettek! // … // Nem a test, nem a lélek / dörgi a szeretet után / epedő szót, hanem az Én! / Nem elég az önimádat, / az ösztönösen bennünk él! / Szeretet kell: társas!” (Polgár Julianna: Latinovics Zoltánnal egyetértve (1976. augusztus 23.)).
Mindezt ugyanannak a tanárnőnek köszönhetem, úgy érzem!
Az egyik osztálytársamtól aztán kaptam egy határidőnaplót, amit én tényleges naplóként kezeltem! Eleinte a szokványos tanórai történések leirata lett, melyet tanáraim és saját magam vicces, élcelődő (zárójelbe tett) szólásai fűszereztek. Utána egyre bátrabban írtam meg szinte
mindenről a véleményemet, és rájöttem, hogy túl erős igazságérzetemnek egyetlen színtere a
napló, mert ott a végletekig őszinte lehetek (ahogy más is!)! Ezt az első naplót többször megszakítottam időhiány miatt, néha egy-egy vers(ezet!) került egy-egy újrakezdés közé, majd a végére írtam be az akkor jónak, ma már kevésbé jónak érzett, utólag is javítgatott verseket/versezeteket (az előbbi két idézet ebből az időszakból való).
Valahogy így kezdi mindenki, aki tollat, ma már írógépet, számítógépet mer ragadni, hogy gondolatait, érzéseit formába öntse. Verseim és naplóim száma igencsak megnövekedett, és
mindezt a magyar nyelv csodája adta nekem.
Ma már tudom, hogy több száz naplómban erős elmélkedési vágyamat, a versekben pedig a magyar nyelv hihetetlen sokszínűségét, egyedi zeneiségét, hajlékonyságát, játékosságát (igen erős logikai késztetését) éltem és élem meg a mai napig: ,,Gyönyörű / maga a szó gyönyörű”.
Amikor a Központi Fizikai Kutató Intézet Könyvtár és Kiadói Osztályára kerültem, hirtelen
szinte minden, főként európai nyelvvel foglalkoznom kellett, így szinte akaratlanul egyfajta
nyelv-összehasonlítóvá váltam! Az orosz, az olasz és a francia zeneisége megragadott ugyan,
de a magyar nyelvhez nem tudtam hasonlítani! Az angol és német nyelvet iskolában és egyéb
tanfolyamokon is tanultam, és bár angolból igen nagy a passzív szókincsem, hiszen egy-egy korrektúrát is rám bíztak (fizikai szaknyelv!), a germán nyelveket ridegnek, főleg zenéjükben nehézkesnek, kellemetlen hangzásúnak érzékeltem. Persze, Goethe versei kivételek, viszont az angol nyelv szleng-dzsungellé vált, még kiejtése is fölismerhetetlen sokszor! De magamtól tanulmányoztam kis népek ,,kis nyelvét” is, főként a zeneiséget, a hangzást akarván ,,tudni”. A holland, a svéd, a dán nyelv egyenesen riasztó volt kiejtésében (eredeti filmek esetén ez kiválóan hallható!), egyedül a finn nyelv vonzott, de nem a finn-ugor elmélet miatt, hiszen a zeneiség megint megmutatta, hogy egy-egy ejtésbeli, esetleg alakisági egyezést leszámítva nagyon különbözik a magyartól! És a különböző szláv nyelveknél is mindig érzékeltem, hogy nem orosz a ,,lényegük”, viszont a sok azonos szóalak kisebb orosz nyelvtudással bármelyik szláv nyelv területén segítség!
Szintén sokat köszönhettem Vass Lajos zeneszerzőnek, aki a Vasas Művészegyüttes karnagya és kórusvezetője volt. Nemcsak azért, mert csodálatos nyelvezettel, szinte mondai
titokzatossággal beszélt az eléneklendő művekről, hanem azért, mert arra törekedett, hogy minden kisebb vagy nagyobb nép nyelvén meg-megtanuljunk egy-egy sajátos kórusművet. Így ismertem meg pl. a grúz nyelv különösségét, hogy akár négy-öt mássalhangzó is ,,kimondható”, ,,kiénekelhető”, még ha nehézségek árán is!
Ekkor fogalmaztam meg magamban igazán, hogy egyedül a magyar nyelv ,,tesz eleget” a
hangzói egyenrangúságnak, hiszen bármelyik nyelv hajlékonysága, érthetősége, könnyed
beszélhetősége ezen az isteni arányon múlik, ez a nyelvészet, a nyelv zsinórmértéke! Leírom ezt akkor is, ha egy hivatásos nyelvész ezt jobban tudja, vagy nem ismeri el, és vitába szállna velem! De örömmel fogom venni, ha egyszer elismerik ,,ráérzéses, benső” tudásomat!
1983-ban aztán hatalmas és megrendítő élményben volt részem. Minden nap írtam verset, egy-egy nap többet is, és persze, naplót is! A több száz verset A folyamat pillanatai címmel illettem, mert hiszen ezt történt, és ebből a versözönből jelentettek meg a legtöbbet már abban
az évben is, de később is!
Ezután még négyszer éltem át a mindennapos versírás kegyelmét, megalkotva így a 366. JELet, a 366. LÉNYEGet, a 366. HÁLAÉNEKet, majd a 366. NAP-SUGALLATot. Míg az első kettő a gondolati líra jegyében fogant, és ezért nyelvezetében egyszerűbb szavú, szikár, a másik kettőben két, úgy vélem, nyelvészeti és költészeti újítást is fölfedeztem magamnál utólag. Már nem elégedtem meg két szó összevonásával, hiszen akkor csak ismételni tudom
elődeimet, hanem akarva-akaratlanul egyre inkább többszörös szóösszetétellel éltem, ami
katartikus nyelvészeti élményt nyújtott és nyújt számomra! Szinte már nem is írtam, hanem szavakkal festettem a verset! Ilyen fénylőn egyesült bennem a haza és a nyelv (lásd: 30., 33.
HÁLAÉNEK)! Legszebbnek és legkülönösebbnek vélt, többes szóösszetétel csak verscím szintjén pl. a következő: ,,Gyógyfű-fénycirmolás”, ,,Megmaradás-mécs” (itt látható a másik csodás nyelvi játék, hogy tartalmas szavakkal, szóösszetételekkel alliterálok, egyes verseim csakis azonos betűkezdetű szóból állnak a 366. LÉNYEG nagy-versciklusban!); aztán: ,,Versagancs-bárd” (Bari Károly költőtársam isteni jelzője!), ,,Honvágy-horogív” STB.!
A másik magára a formára vonatkozik. Mivel ebből egy négy oldalas tanulmányt írtam egy NKA-s pályázatra, itt csak a rövidített lényeget idézném önéletrajzomból: ,,1996-ban megírtam a 366 HÁLAÉNEK című nagy-versciklust, amelynek jellegzetessége, hogy a 17 vagy 18 sorból álló versek egy részénél különböző szakaszolással éltem, megalkotva így a POLGÁR-STRÓFÁK (variációs) rendszerét, amely mind magyaros, mind időmértékes, mind
szabad verses formában használható. Alaptípusai: középpontosan felezős, párhuzamosan felezős, középpontosan és párhuzamosan felezős, emelkedő és ereszkedő sorszámú versszakos; valamint a fenti, öt alaptípus egy-, két-, három-, négy- stb.-soros csattanóval indított vagy zárt Polgár-strófái. Ez a SZAKASZOLÁSI mód minden verssor-számnál
alkalmazható, és mert rímkészlettel és verssor-hosszúság-variációval (főként képverseknél) is használható, ezért igen nagy a variációs lehetőség. Így TÖBBEZER szakaszolási versforma létrehozásával járultam hozzá a hazai és a nemzetközi (vers)irodalomhoz!” (lásd: 47.,129. HÁLAÉNEK; 89.,145. NAP-SUGALLAT [A 366. NAP-SUGALLAT a 11 és 12 sorból álló variáció ,,csekély” példája]).
Bár azt írtam, hogy két saját újítást vettem észre magamnál, ez főként a versbeli nyelvezet formai és hangzó részére vonatkozott. De meg kell említenem még kettő, vélhetően saját ill. sajátos észlelést is, amely szintén azt bizonyítja, hogy a magyar nyelv teljesen egyedülálló a nyelvek tengerében! Népünkre sokszor mondják, hogy bús, hogy komor, vagy együtt, hogy búskomor. Mégis a legtalálékonyabb, legszemfülesebb humor talán csak magyar nyelven hangzik el, vagy LÁTSZIK! Ez a megállapítás szójáték-rendszerünk hatalmas erődjére vonatkozik, amely ma a falfirkák özönében is jól kimutatható. Már nemcsak a színpadon fellépő humoristákon nevethetünk, hanem az átlagember (átlagdiák) iróniáján is! Egy-egy
képversemnél, vagy amikor még gépeltem ezeket, minden többes értelmezést, amelyet ,,sas szemmel” megláttam, ki is használtam. A gépelt változatoknál ugyanis minden egyes betűt én gépeltem és variáltam, az alap számítógépes tudás viszont sok alá- és fölé rendelést nem tesz lehetővé, csak ha ún. generált programokkal dolgozik valaki, az viszont már nem biztos, hogy ,,művészet”, hiszen egy gombnyomásra bármilyen alakzat kirajzolódik: inkább a gép és a rendszer érdeme az ,,alkotás”!
EMBERLÁTÓ című képversemben a LÁTÓ szó összes lehetséges és a témával összeegyeztethető igekötős változatát ,,(ki)használtam”, hisz a soproni Károly-kilátó adta az ötletet, és ebből lett egy társadalombíráló vizuális nyelvezet (pl.: ,,kilátó”, ,,belátó”, ,,lelátó”
stb.)! És ez csak töredékpélda volt, hiszen sokan ismerik azokat a szójátékokat is, amikor pl. betűbetoldás vagy szóösszevonás a komoly játék. (Teljesen napi aktualitás: Obama rossz
kinevezése = O-bLama (és: Ha ,,elcseszte”, hívjuk EL CseszTve gyönyörű tájaira!))!!
Ennél nagyobb játékot véltem fölfedezni, majd igen merész következtetést mertem levonni
abból az érdekes tényből is, amit így fogalmaztam meg: a magyar nyelv belső magyarázó nyelvvel rendelkezik!! Ennek a megállapításnak tipikus alapszava a PILLANAT. Sokunk kedves emléke szerintem, amikor az iskolában szóépítés vagy ,,szócsökkentés” (valójában
szógyök-keresés!) volt a játék, mert már ez is rejt belső magyarázatot, pl. nyanya, amiben megtaláljuk, hogy anya. Túl egyszerűnek tűnik tán ez a példa, pedig amint magyarázni
kezdjük, rájöhetünk, hogy semmi mást nem takar a játékosabb (netán sértőbb!) szó, mint azt, hogy az anya megöregedett, és nyanya ,,lett” belőle! Ugyanez egy kicsit másképp látható a
pillanat szóban, hiszen az alapszó mindkét betűvégét elhagyjuk egy kicsit, és tagoljuk is a betűket, és azonnal megkapjuk a pillanat szó egyfajta magyarázatát: Illan a pillanat!! Az előző példa ugyanis, kicsit másképpen, de akár egy-egy (de nem tömegesen, mint a magyarban!!) angol vagy más idegen nyelvű szónál is tetten érhető, pl. bright = b + right, és biztos lehet játékos magyarázatot is hozzáfűzni. De filozofikus, nyelvészeti, ok-okozati összefüggést csak magyar szavaknál találtam!
Ennek szintén egytagú (egy szógyökű) példája maga a nyelv szó! NyELV, azaz ,,Elvem a nyelvem, nyelvem az elvem!”. Eltekintve a játékosságtól, ennyit rejt: aki nem tanulja meg, ill. nem tudja megtanulni anyanyelvét, az az ELVont, tehát értelmező gondolkodást sem fogja tudni elsajátítani (de magát a nyelvtant sem!)! Ezért létkérdés az ANYANYELV léte és tudása! A 337. HÁLAÉNEKben ez a komoly ,,szójáték” anyanyelv-féltéssel párosul (!), a
94. NAP-SUGALLAT képvers pedig szinte logikai játékká változik, mivel a magyar nyelv
a leglogikusabb nyelv! Hogy ne tűnjék ,,magyarkodásnak” állításom, néhány külföldi és magyar ember véleményét adnám közre, hogy a magyar nyelv szépségéről és ősiségéről is
szóljak. Nyelvünk egyedülálló nagyszerűségét, ősiségét ugyanis többen ismerik és elismerik, mi több, van, aki a magyar nyelv Kárpát-medence-i ősi volta mellett is kiáll!
Ove Berglund, svéd orvos és műfordító: ,,Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke.” (Magyar Nemzet 2003. XII. 2. 5. o.);
Teller Ede, atomfizikus halála előtt pár évvel ezt mondta Pakson: ,,...Új jeles felfedezésem, miszerint egy nyelv van, s az a magyar.” (Mai Nap, Budapest, 1991. 9.);
Neumann János, magyar származású, amerikai matematikus is azért tudta megalkotni a számítógépet és egyéb, számítógéppel kapcsolatos rendszereket, mert a magyar nyelv maga is a kettes számrendszeren alapul, és a matematikai logika legerősebb nyelvi formája! Genetikai eredményekből már tudjuk: teljes joggal.
De ne csak a nyelvünket, hanem annak teremtő erejét éltető véleményekre is figyeljünk:
Isaac Asimov, sci-fi író: ,,Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a földön: emberek és magyarok.”
Teller Ede, magyar származású atomfizikus a legtöbb matematikus tanítványának azt javasolta, hogy tanuljon meg magyarul, mert a matematikai logika csak a magyar nyelv tudásán és értésén keresztül sajátítható el igazán (Kiss Dénes - nyelvész, költő, író)! A magyar
anyanyelvű, nagy matematikusok is többször vallották: ,,Hja, magyar anyanyelvvel könnyű nagy matematikusnak lenni!” (VARGA CSABA: Mire lehet büszke a magyar (részlet));
A magyar nyelv szépségéről sokat lehetne beszélni, hiszen nem csak Európában számít egyedülállónak. Az angolok például már nem értik Shakespeare 1600-as évek körül íródott műveit, azok eredeti nyelvezetét ,,óangolnak” nevezik. Érdekes belegondolni, hogy az azóta eltelt majd' 400 évben mennyit változott a nyelvük. Velük ellentétben azonban mi, magyarok, a mai napig megértjük pl. az Ómagyar Mária Siralom 1300-as évekre datált hangzását.
De hogy ne csak az elfogultság hangja szóljon, nézzük meg, mit mondanak a külföldiek a magyar nyelvről! Néhány idézet:
Grimm Jakab, meseíró (XIX. század), aki egyben az első német tudományos nyelvtan megalkotója is: ,,A magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet.”;
N. Erbersberg, bécsi tudós (XIX. század): ,,Olyan a magyar nyelv szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy meglegyen benne minden szabályosság, tömörség, összhang és világosság.”;
George Bernard Shaw, drámaíró (az amerikai CBC-nek adott interjújában sokkal bővebben kifejtve) mondta: ,,Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.”;
Grover S. Krantz, amerikai kutató: ,,A magyar nyelv ősisége Magyarországon (...) meglepő: úgy találom, hogy átmeneti kőkori nyelv, megelőzte az újkőkor kezdetét (...) az összes, helyben maradó nyelv közül a magyar a legrégebbi.";
De nézzük meg a MAGYAR szót! A már említett hangzó-egyenrangúság szabályos
aránya itt is tetten érhető, így azonnal kirajzolódnak az önállóan is használt, magyar szavak!
MA, MAG, AGY, AGYAR, egyes nyelvészek szerint az AR = ÚR-ral pl. Kárpátalján (lásd másik, nemzetközibb megnevezésünket: UNGAR, az UNG ura). Mivel a magyar nyelv másik nagy érdekessége a hangzóváltásos szóalak-egyezés (más értelemmel, természetesen), nem
hagyhatom ki MEGYER szavunkat sem. MEGY, MEGYE, EGY (most eltekintek attól, hogy az összes változatot ,,elemezzem” a különböző népektől, hiszen a magyar szónak több alakja
ismert pl. régi térképeken (magiar, magjari stb.)). Látható: minden az ELSŐSÉGRE utal!!
És ebből vontam le azt a következtetést, hogy a belső magyarázó nyelv választ ad arra, is hogy hogyan keletkezett a nyelv, a magyar nyelv biztosan! Az emlegetett szógyök-rendszer, tehát amikor ,,sejtszintig”, szótag-elemig játszom el a ,,szócsökkentést”, nem más, mint visszajutás az alapszóhoz, a szógyökhöz is, és ebből azonnal következtetni lehet a szóépülés folyamatára is. Az utóbbi csak részleges tudás lehet, hiszen elő- és utótag esetén nehéz eldönteni a sorrendiséget a szavak születésénél (lásd: a szor-szer-ször hármast!), ill. egyfajta egyidejűséget is tudomásul kell venni.
Az eddigi négy témát folyamatosan és folytonosan át meg átszövi a nyelvi zeneiség kérdése
bennem és így írásaimban, főleg verseimben. Mindennek az alapja a már emlegetett, mert nagyon fontos matematika. A zenében és a versben (de sokszor a prózában is, pl. Tamási
Áron gyönyörűen lüktető nyelvezete!) ez a RITMUS. Sokszor érzem, hogy áldott átfedés kell legyen az alkotók között, hiszen egy költő csak akkor tud verset írni, ha ismeri és elismeri a nyelvi zeneiséget, és egy zenész (egy festőművész stb.) is csak akkor tud ,,lírai” lenni, ha a ,,kötelező” ritmus tudásán túl a lélek kifinomultságot áhító tartományaira is figyel!
Minthogy magam is ,,kis” zenész, a magán- és kóruséneklés hosszú évekig a komolyzene egy-egy szeletéhez vitt. És bár szívesen hallgatom az igényesebb, szebb, líraibb könnyű zenét is, igazán a dzsessz és a világzene segített ráébreszteni arra, hogy a magyar nyelv és vers adott ritmusa is e két utóbbi zenei műfaj születésével írható le, illetve kölcsönösség áll fönn. Ez az állítás főleg a szabad vers alakulásánál igaz, mégis ÁHÍTAT-ciklusom egyik képvers-eleme írja le ,,üstökös-üzenet”-ként ,,a költészet lényegét”. Már ami az én tapasztalatom, de a tömör és sokszor filozofikus fogalmazást Pilinszky Jánosnál, Pinczési Juditnál, Hervay Gizellánál stb., a nyelvi találékonyságot, sokszínűséget, többszörös szóösszetételeket, a túláradó nyelv és szó gyöngyöző zeneiségét Juhász Ferencnél, Nagy Lászlónál, Határ Győzőnél stb. áhítattal meg is lehet figyelni!
Tehát: ,,A költészet LÉNYEGE a tömény tömörítés és a ráérzett - RÖGTÖNZÖTT - ritmus” (lásd: melléklet is!).
Végezetül költői hitvallásommal zárnám e kisebb értekezést, amelynek szomorú lényege az anyanyelv iránti aggódás. Hiába születik meg bennünk a szó és legendája, hiába zárjuk önnön magunkat boldogan ,,versbilincs-keserv”-be, ha anyanyelvünkre nem vigyázunk, ha annak roncsolása olyan mértéket ölt továbbra is, mint napjainkban, akkor hiába minden! ,,Szómágia-máglyá”-ra kerül minden szavunk, és a vers (de a próza is) nem lesz más, ,,csak vétek” (lásd: 317., 347. HÁLAÉNEK!)!
Budapest, 2009. február 8.
0 Megjegyzések