Apám talán a nevét is tudta volna, azt is, hogy hol lakik. Én nem is kérdeztem soha. Úgy félévenként megjelent a házunk előtti kerti járdán, oldalán a tarisznyájával, zsákvászonforma ruhában. Ősz szakállával az öreg Tolsztojra emlékeztetett. Beszélgetni nem szoktunk vele, de tudott dolog volt, hogy illik neki 2 fillért adni ilyenkor és kenyeret vagy esetleg még más ennivalót is a tarisznyájába. Nem is volt ebben semmi feltűnő számomra, sok család öregjei szintén „eltartottak” voltak. Ugyan, milyen hivatalos foglakozásuk lehetett volna itt falun?
Egy Ilonka- Lajos napon hagyott bennem mélyebb nyomot ez a kép. Hivatalosak voltak a családtagok, rokonok, barátok és akiket megtiszteltek a meghívással. Mi az utóbbiak közé tartoztunk. Szívesen kínáltak bennünket minden földi jóval: kacsacomb, torta, sütemény, mézédes görögdinnye volt az asztalon. Az utánpótlást a nyári konyhából hozták az asszonyok az udvaron át. A koldus állt a tornác lépcsője mellett és csendben várta, jut-e valami az ő tarisznyájába is?
Festő vásznára való jelenet volt. Talán Breughel tudta volna ezt jól megfesteni.
Pár év múlva Ilonka néni elvesztette az urát, a házát, a bútorait és a bundáját talán azok vihették el, akiknek addig nem jutottak ilyen jó falatok még névnapokon sem. Egy szeretetotthonba került.
Anyámat felkereste egyszer, ha Istent ismer, adjon neki helyet legalább a konyhájában, ahol meghúzódhat. Akkoriban anyámnak konyhája se volt, egy szobában laktak ők is.
Szegény ember lehet manapság falun is, városon is, de ez a „foglalkozás”, hogy a falu koldusa, úgy hiszem, már nem létezik mostanában.
0 Megjegyzések