...aztán neki álltam módszeresen kutatni és kidobálni mindent. Mindent ami hozzád kötött. Nem volt egyszerű. Könnyű sem. Azt mondják kellenek az emlékek. Kell a múltunk. Hozzánk tartozik. Életünk része.Nekem csak így ment.
Mindenhol ráakadtam apróságokra. Még hónapok múlva is.
Szekrénybe gondosan elcsomagolt fogkefe. Nem kellett sokat,mert alig maradhattál. Pedig,hogy szeretted az együtt töltött éjszakákat. A póló,amit neked csináltam a kispárnával,amin annyira szerettél aludni. Karácsonyi ajándék,hímzéssel. Kis bolondság és mégis milyen sokat jelentett. Olyan boldogan ölelted magadhoz.
Szétvágtam. Egy ollóval...apróra. A papucsodat nem tudtam. Azt csak mellé csomagoltam és kidobtam.
Aztán a képek. Egy a keretbe a többi kis borítékba pihent. Ki tudja hányszor dobtam ki és hívattam elő újra. A kis kártyák. Ajándéktasakok. Ez volt a legkegyetlenebb. Mindegyikre emlékszem. Apró kis szavak...becenevek...hogy milyen fontos voltam...
Úgy válogattad az ajándékokat,olyan gondosan mint senki sosem. Olyan legyen,hogy szép és igazán nekem való. Mindig velem legyen és mindenki lássa. Olyan érzéked volt egy fülbevalóhoz,gyűrűhöz vagy lánchoz. Mindenki csodálta. Szerettem őket...egyik sincs meg. Elajándékoztam. Képtelen voltam hordani. Volt az a lánc,ami mindig elszakadt. Szerettem. Azt írtad akkor: „csak a szerelmünk ne szakadjon...” Az sosem szakadt el. A lánc persze igen. Kaptam Tőled másikat. Kék kis medállal,körötte egy apró kis szív. Észre sem vettem,csak mikor mutattad. Meg a holdköves fülbevaló,hogy szépen tudjak aludni...mindenre gondoltál...de van amire még sem.
Mi lesz ha végleg menni kell...
Ma már nincsenek tárgyak,csak emlékek. Álmok. Számolatlanul. Úgy törnek néha rám,hogy félek behunyni a szemem. Félek ismerős utak felé menni...fák,virágok,házak. Pedig úgy tájékozódom mint egy elcseszett GPS.
Ide még is mindig visszatalálok...hozzád. Még egy kicsit. Aztán menni készülök...mert lassan sikerül. Hiszem. Nem rég tanultam meg milyen fontos a hit...ez az utolsó reményem.
A hitem...
0 Megjegyzések