Borzák Károly: Levél a borostyánkőből

Hullnak az évek, tarka levelek, Kezdetben néhány, s én nevetek. Színesek és lassan vitorláznak, Nem is levelek, hanem pilleszárnyak. Még alig van néhány, még minden új, Mindegyik alatt csoda lapul, Míg nem számolod Őket, addig csodaszépek, Visszaverődnek róluk a fények. S egyszer csak hirtelen itt a férfikor, Nem tudod hogyan és mikor? Csak egy reggelen, vagy álmos délután, Hiába futsz a kék madár után! Idegesen, kapkodva próbálsz keresni valamit, Régi fényeket, illatot, vagy valakit, Vagy munkádba temetkezel, Vagy mámor és nem leszel. Sírva keresed gyermeki éned, S ha megtalálod, azt hiszed, minden újraéled. Újra jelen lesz a múlt, Olyan vagy, mint ki semmit sem tanult. Tudod, hogy nem tudod visszahozni már, S hol van már az a vár? S hol van már az a gyermek? Ki álmodta a tündérkertet...