Nagy falat volt a mozdony,
de én keresztbe nyeltem.
Most füstöt okádok, tüzet,
bár sok vizet vedeltem.
A fejem csak gőzöl egyre,
füleim sípolnak éjjel.
Futok a csillogó síneken,
melyek nem tartanak széjjel.
Az állomás üres, tört vakolat
mállik le róla csak egyre.
Ajtóin vén-rozsdás a lakat,
bár lenne, ki utazni szeretne.
Szenet zabálok, veres parázs,
vas-gyomrom égeti tűzlángon.
Csühögve könnyezem tovább,
sok elhagyott magyar állomáson.
Cseppjei hullanak gőzölgő szememből,
és én őrjöngve rohanok a sínen.
Hadd egyek fekete szenet remegve,
míg veresen dobog nagy szívem!
Felriadok, míg kerék zakatol alattam,
pályaudvar jő, hol leszállok...
Jaj, eszembe jutnak szellemvasutak,
enyészetre dobott magyar állomások...
Debrecen, 2008. december 18.
0 Megjegyzések