Perceket adhatunk: csak lopott semmiség,
s a kopott jelmezek még-melegébe fáj.
Egyszer szétszakadnak az egymásért klisék-
gyűszűnyi félsz égig nő mikor messze jár...
Majd polc mélyén hallgat, mint olcsó szuvenír.
De addig: ölelnek puncsszínű hajnalok,
a tollam láz-bíbor tintával téged ír,
míg mécslángodtól a kezedbe olvadok.
Úgy csukódsz most rám, mint szitakötő álma,
felcsillanó szárnya késő őszbe szállva...
Hagyom beborítson puha ez a kelme,
ismerős a minta, megszokott a selyme.
Szelídségét akkor fájóbb észrevenni,
mikor eljön hozzám a csend megpihenni...
0 Megjegyzések