A nyaraló arra való, hogy használjuk. Minden nyáron egy hónapot a Tisza melletti kis faluban töltünk a családdal. Mit nagyzolok, már csak a feleségemmel.
A gyerekek kirepültek, önálló családot alapítottak és csak vendégségbe jártak hozzánk.
És a feleségem kijelentette, hogy kettőnknek nem érdemes főzni, ezért délben csak összeüt valamit, hogy éhen ne haljunk. Hétfőn kiment a piacra, bevásárolt és egész héten abból főzött. Minden nap lecsó volt az ebéd, tojással, kolbásszal,szalonnával, virslivel,rizzsel, tarhonyával, kenyérrel, utána desszertnek dinnye, amely hol piros, hol sárga, esetleg hűtve, kísérőnek kristályvíz, mert ki hallott még olyat, hogy dinnyére sört vagy bort kell inni.
Sanyarú a sorsom, belátom, abban igaza van az asszonynak, hogy neki is kijár a szabadság, inkább napozzon, fürödjön a strandon, mintsem állandóan a tűzhely mellett serénykedjen.
Abban, persze, nekem is igazam van, hogy nem lehet állandóan lecsót enni, de a békesség kedvéért nem lázadozom, csak a fűnyírás közben, rendszerint azon töröm a fejem, hogyan kerülhetném ki a paradicsom, paprika, hagyma egyveleget.
A hetedik napon átszólt a szomszéd, kölcsön adnám-e a fűnyírót, mert az övé felmondta a szolgálatot. Közben meghív egy sörre, öt perc alatt levágja azt a keskeny fűcsíkot a virágoskert előtt. Átvittem hát a fűnyírót, fél órát söröztünk és meghívott horgászni. Délelőtt tízkor kapnak a halak, mondta és csak beszóltam az asszonynak, hogy estig ne várjon és újdonsült barátommal lementünk a folyóhoz, megpakolt kocsijával, kerestünk egy elhagyatott, csak a szúnyograjok által foglalt horgászhelyet és estig áztattuk a damilt.
Újdonsült barátom jó sztorikat mesélt, miközben fogtunk két süllőt meg tíz keszeget, megittunk egy láda sört és megettünk két-két rántott karajt, amelyet a felesége csomagolt a horgászathoz, kovászos uborkával és fehér, puha kenyérrel. Olyan jól esett, hogy teljesen elfeledkeztem a lecsóról.
Estefelé pakoltunk, és meghívott barátom vacsorára, menjünk át az asszonnyal, higgyem el, jól főz a felesége. Kaptam az alkalmon, elfogadtam a meghívást, lelki szemeim előtt már láttam a gőzölgő hallevest és a rántott halat, krumpli salátával.
Az asszonynak sem kellett kétszer mondanom, kiöltözött, velem is felvetetett egy rendes ancúgot és este hétkor átmentünk két üveg hárslevelűvel a szomszédba.
Kedvesen fogadtak bennünket, a kerti asztalon terítettek, és törköly pálinkával ágyaztunk meg a vacsorának. Éppen a harmadik pohárka után voltunk, amikor a szomszéd kérte az asszonyát, hozza már a vacsorát, mert kilyukad a gyomra az éhségtől.
- Helyi specialitás lesz vacsorára, tökös lecsó! – kurjantotta a szomszéd -, mert tudod, komám, nem szeretjük a halat, eladtam a kocsmárosnak!
Cigányútra futott a törköly, majdnem megfulladtam.
Mentegetőztem, hogy most nem tudnék enni. Majd később. Sokkal később. De egy sört még legurítottam.
Csak néztem, mint falatozza jóízűen a feleségem a töklecsót.
A feleség szemszögéből
A férjem szerint a nyaraló arra való, hogy használjuk. Minden nyáron, ha törik, ha szakad, egy hónapot a Tisza melletti kis faluban töltünk a családdal. Néhány éve már csak kettesben.
A tizenöt éves házassági évfordulónkat a barátainkkal együtt ünnepeltük a Vígkalmár étterem kerthelyiségében. A barátnőim irigyeltek a férjem miatt, mert az én Józsim ugyan egy kétbalkezes biológus, aki soha egy szöget sem ütött be az otthon a falba, ellenben hagyta, hogy a családi ügyekben az történjék, amit én szeretnék. Akkoriban még a lányunk és a fiunk apjukat játszótársnak tekintették, mert partnerük volt minden bohóságban, néha égnek állt tőlük a hajam.
Előfordult, hogy a szomszéd társasház építkezésről, az éjszaka kellős közepén, törött téglákat loptak, amiből másnap a mi társasházunk udvarán kutyaólat építettek és a szomszéd utcában lakó Kovácséktól ingyen kisírtak egy korcs kiskutyát, hogy lakója is legyen.
Éltünk nyugodtan és gondtalanul, arra költöttem, amire akartam, Józsim sohasem kérdezte, mire mennyit költök. Ha sikerült összespórolnom egy kis pénzt, akkor még külföldre is utazhattunk, hol egy hétre, hol kettőre.
A problémák akkor kezdődtek, amikor a lányunk első gimnazista lett. Javasolta az én drága jó uram, hogy ne utazzunk nyáron sehová, inkább tegyük félre a pénzt, kell még az a két gyerek nyelvtanulására, különóráira. Bánatomban, hogy elmarad a nyaralás, vettem magamnak kárpótlásként két gyönyörű, ám méregdrága ruhát – fél pénzből, mármint az elmaradt utazás költségeinek feléből – és részemről a kérdés megoldódott.
A következő évben már a fiunk is gimnazista lett.
Az én drága jó férjem kutatási anyaga nívódíjas lett, kapott is érte kétmillió forintot, melyet én már akkurátusan beosztottam azelőtt, hogy ténylegesen kézhez kapta volna. Az ünnepség estéjén kedvenc ételével vártam, gulyáslevessel és mákos gubával, de nem jött haza, csak éjfélkor, jól lakottan és becsiccsentve, csak adott egy puszit a homlokomra, majd beszélünk reggel, morogta és máris felverte hálószobánk csendjét a hangos szuszogása, amely alig tíz perc múlva egyenletes, félhangos horkolásba torkollt. Nagyon zavart, holott már megszoktam a horkolását, így utólag úgy gondolom, valószínűleg csak azért idegesített, mert nem adta a kezembe a tiszteletdíj összegét.
Másnap reggel mégsem tálalhattam az újra melegített gulyást, a megdermedt, kiszikkadt gubát, biztos emiatt mondta az én szívem választottja, hogy márpedig a kétmilliót betette a bankba, a saját nevére, ebből nem lesz sem ruha, sem utazás, mert azt befekteti. Csak nevettem rajta, ami a fektetést illette, akkoriban már kezdett veszteni a korábbi tüzességéből, ezért nem nagyon aggódtam.
Pedig kellett volna. Nagyon is.
Az én Józsim, a drága, egyik kollégájának a tanácsára, megvásárolta a Tisza melletti egyik legkisebb falu legkisebb házát, abból lesz a mi igazi szép nyaralónk, felbuzdulással, és elszabadult a pokol.
A kétbalkezes férjem – baráti segítséggel -, elkezdte kipofozni a régi parasztházat, és miután elég sokba került, rászokott a családi költségvetést átnézésére, melyből rendszerint kihúzta a legfontosabbakat, a lányom extra cipőit, a fiam gitárját, az én ruháimat. Mindent cementben, téglában és szerelvényekben mért. Azt még a mai napon sem tudom, mivel vette rá a gyerekeket a lelkes közreműködésre, ám tény, hogy hétvégén, ha nem esett a hó vagy az eső, mindhárman reggel ötkor keltek, hogy hatkor már úton lehessenek. Nem tartottam velük, hiszen nem értettem semmihez és abban bíztam, hogy Józsinál is ez csak egy múló szeszély, és csak addig tart, amíg egyszer csak elvágja a kezét, vagy belelép egy kóbor szögbe.
De nem történt semmi. Két év múlva összkomfortos, négyszobás nyaralóvá avanzsált a régi parasztház. A férjem felszedett vagy tizenöt kilót, izmos lett és felkeltette a barátnőim figyelmét is.
Józsi minden percét a nyaralónak szentelte, állandóan fúrt és faragott, kerti sütőt fabrikált, melynek használatát annyira élvezték a gyerekek, hogy rendszerint nálunk lógtak a barátaik is. Ám az én drága jó uram már kezébe vette a családi kasszát, s nekem a kosztpénzből kellett kigazdálkodnom a ruhára és egyén luxusra valót.
Gondoltam, ha kirepülnek a gyerekeink, újra telik utazásra. Tévedtem.
Elhatároztam, hogy elég ebből a nyaralóból! Fel-lá-za-dok!
Kitaláltam, hogy egy hétig csak lecsót főzök Józsinak, hátha megunja, és legalább beülünk a kocsiba és elmegyünk a legközelebbi városba, egy elegáns étterembe, ahová felvehetek végre tisztességes ruhát is. És talán jövőre már elutazhatunk legalább Horvátországba, az Adriához.
Ismét tévedtem.
A szomszéd kölcsönkérte a férjemtől a fűnyírót, azután elvitte horgászni és az én drága, aranyos uram rászokott a horgászatra.
Vége a lecsó korszaknak.
Azóta állandóan halat eszünk.
Nem akarom, hogy megunjuk, mint a lecsót, ezért vettem egy jó szakácskönyvet.
A száz legfinomabb halétel címmel.
A gyerekek kirepültek, önálló családot alapítottak és csak vendégségbe jártak hozzánk.
És a feleségem kijelentette, hogy kettőnknek nem érdemes főzni, ezért délben csak összeüt valamit, hogy éhen ne haljunk. Hétfőn kiment a piacra, bevásárolt és egész héten abból főzött. Minden nap lecsó volt az ebéd, tojással, kolbásszal,szalonnával, virslivel,rizzsel, tarhonyával, kenyérrel, utána desszertnek dinnye, amely hol piros, hol sárga, esetleg hűtve, kísérőnek kristályvíz, mert ki hallott még olyat, hogy dinnyére sört vagy bort kell inni.
Sanyarú a sorsom, belátom, abban igaza van az asszonynak, hogy neki is kijár a szabadság, inkább napozzon, fürödjön a strandon, mintsem állandóan a tűzhely mellett serénykedjen.
Abban, persze, nekem is igazam van, hogy nem lehet állandóan lecsót enni, de a békesség kedvéért nem lázadozom, csak a fűnyírás közben, rendszerint azon töröm a fejem, hogyan kerülhetném ki a paradicsom, paprika, hagyma egyveleget.
A hetedik napon átszólt a szomszéd, kölcsön adnám-e a fűnyírót, mert az övé felmondta a szolgálatot. Közben meghív egy sörre, öt perc alatt levágja azt a keskeny fűcsíkot a virágoskert előtt. Átvittem hát a fűnyírót, fél órát söröztünk és meghívott horgászni. Délelőtt tízkor kapnak a halak, mondta és csak beszóltam az asszonynak, hogy estig ne várjon és újdonsült barátommal lementünk a folyóhoz, megpakolt kocsijával, kerestünk egy elhagyatott, csak a szúnyograjok által foglalt horgászhelyet és estig áztattuk a damilt.
Újdonsült barátom jó sztorikat mesélt, miközben fogtunk két süllőt meg tíz keszeget, megittunk egy láda sört és megettünk két-két rántott karajt, amelyet a felesége csomagolt a horgászathoz, kovászos uborkával és fehér, puha kenyérrel. Olyan jól esett, hogy teljesen elfeledkeztem a lecsóról.
Estefelé pakoltunk, és meghívott barátom vacsorára, menjünk át az asszonnyal, higgyem el, jól főz a felesége. Kaptam az alkalmon, elfogadtam a meghívást, lelki szemeim előtt már láttam a gőzölgő hallevest és a rántott halat, krumpli salátával.
Az asszonynak sem kellett kétszer mondanom, kiöltözött, velem is felvetetett egy rendes ancúgot és este hétkor átmentünk két üveg hárslevelűvel a szomszédba.
Kedvesen fogadtak bennünket, a kerti asztalon terítettek, és törköly pálinkával ágyaztunk meg a vacsorának. Éppen a harmadik pohárka után voltunk, amikor a szomszéd kérte az asszonyát, hozza már a vacsorát, mert kilyukad a gyomra az éhségtől.
- Helyi specialitás lesz vacsorára, tökös lecsó! – kurjantotta a szomszéd -, mert tudod, komám, nem szeretjük a halat, eladtam a kocsmárosnak!
Cigányútra futott a törköly, majdnem megfulladtam.
Mentegetőztem, hogy most nem tudnék enni. Majd később. Sokkal később. De egy sört még legurítottam.
Csak néztem, mint falatozza jóízűen a feleségem a töklecsót.
A feleség szemszögéből
A férjem szerint a nyaraló arra való, hogy használjuk. Minden nyáron, ha törik, ha szakad, egy hónapot a Tisza melletti kis faluban töltünk a családdal. Néhány éve már csak kettesben.
A tizenöt éves házassági évfordulónkat a barátainkkal együtt ünnepeltük a Vígkalmár étterem kerthelyiségében. A barátnőim irigyeltek a férjem miatt, mert az én Józsim ugyan egy kétbalkezes biológus, aki soha egy szöget sem ütött be az otthon a falba, ellenben hagyta, hogy a családi ügyekben az történjék, amit én szeretnék. Akkoriban még a lányunk és a fiunk apjukat játszótársnak tekintették, mert partnerük volt minden bohóságban, néha égnek állt tőlük a hajam.
Előfordult, hogy a szomszéd társasház építkezésről, az éjszaka kellős közepén, törött téglákat loptak, amiből másnap a mi társasházunk udvarán kutyaólat építettek és a szomszéd utcában lakó Kovácséktól ingyen kisírtak egy korcs kiskutyát, hogy lakója is legyen.
Éltünk nyugodtan és gondtalanul, arra költöttem, amire akartam, Józsim sohasem kérdezte, mire mennyit költök. Ha sikerült összespórolnom egy kis pénzt, akkor még külföldre is utazhattunk, hol egy hétre, hol kettőre.
A problémák akkor kezdődtek, amikor a lányunk első gimnazista lett. Javasolta az én drága jó uram, hogy ne utazzunk nyáron sehová, inkább tegyük félre a pénzt, kell még az a két gyerek nyelvtanulására, különóráira. Bánatomban, hogy elmarad a nyaralás, vettem magamnak kárpótlásként két gyönyörű, ám méregdrága ruhát – fél pénzből, mármint az elmaradt utazás költségeinek feléből – és részemről a kérdés megoldódott.
A következő évben már a fiunk is gimnazista lett.
Az én drága jó férjem kutatási anyaga nívódíjas lett, kapott is érte kétmillió forintot, melyet én már akkurátusan beosztottam azelőtt, hogy ténylegesen kézhez kapta volna. Az ünnepség estéjén kedvenc ételével vártam, gulyáslevessel és mákos gubával, de nem jött haza, csak éjfélkor, jól lakottan és becsiccsentve, csak adott egy puszit a homlokomra, majd beszélünk reggel, morogta és máris felverte hálószobánk csendjét a hangos szuszogása, amely alig tíz perc múlva egyenletes, félhangos horkolásba torkollt. Nagyon zavart, holott már megszoktam a horkolását, így utólag úgy gondolom, valószínűleg csak azért idegesített, mert nem adta a kezembe a tiszteletdíj összegét.
Másnap reggel mégsem tálalhattam az újra melegített gulyást, a megdermedt, kiszikkadt gubát, biztos emiatt mondta az én szívem választottja, hogy márpedig a kétmilliót betette a bankba, a saját nevére, ebből nem lesz sem ruha, sem utazás, mert azt befekteti. Csak nevettem rajta, ami a fektetést illette, akkoriban már kezdett veszteni a korábbi tüzességéből, ezért nem nagyon aggódtam.
Pedig kellett volna. Nagyon is.
Az én Józsim, a drága, egyik kollégájának a tanácsára, megvásárolta a Tisza melletti egyik legkisebb falu legkisebb házát, abból lesz a mi igazi szép nyaralónk, felbuzdulással, és elszabadult a pokol.
A kétbalkezes férjem – baráti segítséggel -, elkezdte kipofozni a régi parasztházat, és miután elég sokba került, rászokott a családi költségvetést átnézésére, melyből rendszerint kihúzta a legfontosabbakat, a lányom extra cipőit, a fiam gitárját, az én ruháimat. Mindent cementben, téglában és szerelvényekben mért. Azt még a mai napon sem tudom, mivel vette rá a gyerekeket a lelkes közreműködésre, ám tény, hogy hétvégén, ha nem esett a hó vagy az eső, mindhárman reggel ötkor keltek, hogy hatkor már úton lehessenek. Nem tartottam velük, hiszen nem értettem semmihez és abban bíztam, hogy Józsinál is ez csak egy múló szeszély, és csak addig tart, amíg egyszer csak elvágja a kezét, vagy belelép egy kóbor szögbe.
De nem történt semmi. Két év múlva összkomfortos, négyszobás nyaralóvá avanzsált a régi parasztház. A férjem felszedett vagy tizenöt kilót, izmos lett és felkeltette a barátnőim figyelmét is.
Józsi minden percét a nyaralónak szentelte, állandóan fúrt és faragott, kerti sütőt fabrikált, melynek használatát annyira élvezték a gyerekek, hogy rendszerint nálunk lógtak a barátaik is. Ám az én drága jó uram már kezébe vette a családi kasszát, s nekem a kosztpénzből kellett kigazdálkodnom a ruhára és egyén luxusra valót.
Gondoltam, ha kirepülnek a gyerekeink, újra telik utazásra. Tévedtem.
Elhatároztam, hogy elég ebből a nyaralóból! Fel-lá-za-dok!
Kitaláltam, hogy egy hétig csak lecsót főzök Józsinak, hátha megunja, és legalább beülünk a kocsiba és elmegyünk a legközelebbi városba, egy elegáns étterembe, ahová felvehetek végre tisztességes ruhát is. És talán jövőre már elutazhatunk legalább Horvátországba, az Adriához.
Ismét tévedtem.
A szomszéd kölcsönkérte a férjemtől a fűnyírót, azután elvitte horgászni és az én drága, aranyos uram rászokott a horgászatra.
Vége a lecsó korszaknak.
Azóta állandóan halat eszünk.
Nem akarom, hogy megunjuk, mint a lecsót, ezért vettem egy jó szakácskönyvet.
A száz legfinomabb halétel címmel.
0 Megjegyzések