Eszti néni ma reggel is elkészítette a reggelijét, három tojásból rántottát, két szelet kenyérrel, egy bögre tejeskávéval. Ebédet is csomagolt a táskájába, krumplis tésztát uborkával.
Az én drága kis feleségem gondos háziasszony. Két hétre előre szépen összeállítja a menüt, reggelit, ebédet, vacsorát, megvesszük együtt a piacon a hozzávalókat, amelyeket azután itthon szépen elszortíroz, és bekerülnek a hűtőbe. A konyhaszekrény bal felső fiókjában ott lapul a háztartási könyv, abba jegyzi be a menüt, meg a vásárlásokat, két kiló sertéscomb, hat csirkecomb, két pohár tejfel, stb. a végén egy összeg, hogy mennyibe került. Ötven éve nem változtatott a módszerén. Még sohasem csalódtam benne.
Ma megyek dolgozni utoljára. Beadtam a nyugdíj kérelmemet, napra pontosan ötven éve dolgozom ugyanabban a műhelyben. Húsz éve kettesben múlatjuk az időt az esztergapadommal.
A gyártelepen már nincs portás, nem is működik csak egy bejárat. Fekete egyenruhás őrzővédő fiatalember unatkozik a portásfülkében. Megkedveltem, olyan rendes gyerek. Az öt gyárépületből csak az enyémben folyik a termelés, a többit bérbe adták, irodástul, liftestül, ipari vágányostul. Változnak a bérlők, csak én vagyok a biztos pont. Megpróbálta a Jóska gyerek követni, hogy melyik épületben ki a bérlő, de már nem tudja. Gondolt egy nagyot és minden kocsi rendszámot felír egy nagy könyvbe, és minden belépő személy igazolványát is felvezeti.
Kivéve az enyémet.
- Szép jó reggelt, Józsi bácsi!
- Jó reggelt, Jóska!
- Akkor megnézzem az interneten?
- Meg, fiam.
Hátra ballagok a legutolsó épülethez, a birodalmamhoz. Most látom csak, mennyire elhanyagolt. A többit kipofozták, ennek meg a téglái egymást támasztják, a teteje behorpadt, mintha alaposan fejbe vágták volna. Igaz, tíz éve beázik. Mire szóltam érte, már nem volt a cégnél az illetékes. A cég sem volt. Más társaság vette át a telepet. Megint szóltam. Megint más cég volt a tulajdonos. Ezt a fizetési papíromból tudom, mert változott az utaló cég neve. Nem panaszkodom, még minden tulajdonos emelte a béremet, ha három volt belőlük egy évben, akkor háromszor is. Most éppen annyit keresek, mint a Siemensnél a főmérnök fiam.
Bolond öregember vagyok, még végül elérzékenyülök. Lehet, hogy az épület rozoga, de eddig fel sem tűnt. Sokkal jobban zavart, hogy nem kapok alapanyagot, meg a készárut sem viszik el. Amikor feldolgoztam és nem hoztak utánpótlást, újra kézbe vettem az elkészülteket és egy mérettel kisebbítettem. Ha jól emlékszem, nyolc éve meguntam a dolgot, felhívtam egyik régi megrendelőnket, eladtam neki, átutalta arra a bankszámlára, amelyről a fizetésemet utalták. Aztán kötöttem velük egy bérmunkaszerződést, hozták az anyagot meg a rajzokat, megcsináltam, elvitték, kifizették.
Sikerült olyan gazdaságossá tenni az anyagfelhasználást, hogy mintegy 30 % megmaradt. Dénes unokám abban az időben fedezte fel az apja régi játékait, az ólomkatonákat. Hiába volt négy hadseregre tervezve a hadtéri terepasztal, csak öt darab katona maradt, három piros, meg két kék. Fabrikáltam hát hozzájuk további negyvenet, meg ugyanannyi fehéret és sárgát.
A Jóska gyerek észrevette, mert egy katona kibucskázott a táskámból. Szó szót követett, hozott egy vállalkozót, én gyártottam a katonákat, ő meg éjszakánként a terepasztalokat. Hétszázezerért adtuk el, de csak ötszázezerről adtunk számlát, amit átutaltak a cégnek, egy-egy százas meg a miénk lett. Öt éve minden héten eladtunk egyet.
Ma befejezem a megrendelt bérmunkát, kifestem a katonákat, felseprem a műhelyt, kiállítom a számlákat és búcsút veszek öreg barátomtól, az esztergagépemtől.
Mintha tudná, hogy ma dolgozunk együtt utoljára, néha akadozik, nem győzöm olajozni.
- Dolgoztál velem eleget, neked is ideje lenne nyugdíjba menned, öreg barátom – simogatom meg a fényesre kopott pofáit.
Nem szól semmit, csak remeg a kezem alatt. Áramtalanítom, letisztogatom, beolajozom, megérdemli.
Érdekes, ma nem vagyok éhes.
Jönnek az átvevők, hozzák az új bérmunkaszerződést. Átveszem, majd leadom a cégnél, hogy adják át az utódomnak.
Elviszik az utolsó terepasztalt a katonákkal.
Megsimogatom még utoljára öreg barátomat, és hátra sem nézek.
Lelakatolom a műhelyt. Utoljára új, fényes lakatot teszek rá, hogy jól zárjon és legyen hozzá több kulcs.
A krumplis tésztát Jóskának adom. A járandóságával együtt.
- Nagyon köszönöm, Józsi bácsi. Végre, valami hazai íz. A feleségem még mindig nem tud főzni. A segítségét is nagyon köszönöm. A terepasztalokkal alapoztam meg a házamat. Már tető alatt van. Tavasszal beköltözünk. Készítettem magának egy kis ajándékot.
- Ne hozzon zavarba, fiam…
- Nem is én készítettem, hanem a felségem. Öltöztető babát hoztam a leány unokájának. Varrt neki tíz ruhát is. Jól tudom, hogy Nórika ötéves?
- Jól tudja, Jóska… Nagyon köszönöm…
- Hanem kikerestem a cégközpontot. A Kálvin téren van, abban a nagy üveg irodaházban. TÉHÁZ Ingatlanhasznosító Kft.
- Nagyon köszönöm, fiam.
- Minden jót, Józsi bácsi.
Kemény kézfogása van ennek a gyereknek.
Sietnem kell, hogy ne lássa a könnyet a szememben. Meg azután kell egy óra, amíg odaérek. Nagy ez a doboz, a babával. Nórika biztosan örül neki. Főleg azért, mert ezt lehet öltöztetni. Szegény Esztikém nem tud varrni. A menyem meg azt sem tudja, mi fán terem a varrótű.
Ronda ez az üvegpalota. De nagyon.
A portás alig akar beengedni. Hiába, itt nem jár senki melós ruhában. Csak öltönyben, meg csicsás kosztümben.
Az első emelet felét elfoglalja a cég központja. Igazgatóság, jogügy, könyvelés, pénzügy. Alig találom meg a bérelszámolást. Tíz perc alatt végzek.
Húzok el a portás mellett, ha lehetséges, ne is vegyen észre. Amint kilépek a kapun, már fut is utánam. Menjek vissza, mert az igazgató úr beszélni akar velem. Mit akarhat tőlem, leadtam a kulcsot, a bérmunkaszerződést is, más meg nincs nálam.
Az igazgató fehér inges, öltönyös. Akkora szobában ül, mint otthon az ebédlőnk. Márpedig az nagy, az asztal körül húszan is elférünk, ha összejön a család.
Köszönök, nyújtom a kezem, hogy bemutatkozzam, de szabódik megfogni a kezem. Jó, a körmöm alatt ott az olaj, majd lekopik, ha már nem dolgozom. Le sem ültet, pedig lenne hely, elég. Zavaromban majdnem kiesik a kezemből a nagydoboz, a babával. Mondja a magáét, nem is nagyon figyelek rá. Az jár a fejemben, hogy milyen fehér, gyenge a keze. És nyirkos, mint aki izgul.
- …és azért kérettem, mert a kilépő lapjához nem csatolták az átadás-átvételi jegyzőkönyvet, hogy leadott minden szerszámot a főnökének.
- Minden a műhelyben van. Leadtam a béres hölgynek a lakatkulcsot. Meg a megrendelést is.
- De nincs jegyzőkönyv.
- Az nincs.
- Tudja maga, hogy a műhely bevételéből származik a cég nyereségének negyven százaléka?
- Nem tudom, eddig nem mondta senki.
- Mi van ebben a dobozban?
- Magánügy. Ajándék.
- Ajándék? Amit haza akar vinni?
- Igen.
Kéjes arccal az asztalához lép, lenyom egy gombot és kéri a biztonsági főnököt. Pillanatokon belül egy gorillaszerű, kigyúrt jóember jön be, kopogtatás nélkül. Kikapja a kezemből a dobozt és feltépi. Mire visszavenném a kezéből, már a szőnyegpadlón landol a porcelánfejű rongybaba, mind a tíz ruhájával együtt. Szőke haja alatt az ütéstől belapul a feje.
- Maga barom! – kiált a fehéringes és pipacsot játszik az arca. - Pakolja vissza, de gyorsan.
Mentegetőzik, de maga sem hiszi, amit mond.
Otthon, az én aranyos Esztikém, töltött káposztával vár, meg a kedvenc borommal.
- Kiigazítjuk azt a babafejet, Józsikám.
Nórika addig nyaggat a következő két hétben, hogy meg akarja köszönni Jóska bácsinak a babát, hogy kénytelen vagyok elvinni a telepre. Az én Esztikém lekváros buktát is küld neki.
A kisunokám azonnal a Jóska ölébe ül és magyarázza, hogy a Kisnórinak, a babának, melyik ruhája hogyan áll, meg a mama kivasalta a csipkegallérját, de nagyon nehéz volt, mert olyan kicsi. Azután előhúz a zsebéből egy szelet olvadt csokoládét és Jóskának adja. A Kisnóri küldte.
Már éppen indulunk haza, amikor fiatal barátom megfogja a karom.
- Majdnem elfelejtettem megmondani, hogy az igazgató kirúgta a béres hölgyet, mert hagyta Józsi bátyámat, az egyetlen melóst, nyugdíjba menni!
Az én drága kis feleségem gondos háziasszony. Két hétre előre szépen összeállítja a menüt, reggelit, ebédet, vacsorát, megvesszük együtt a piacon a hozzávalókat, amelyeket azután itthon szépen elszortíroz, és bekerülnek a hűtőbe. A konyhaszekrény bal felső fiókjában ott lapul a háztartási könyv, abba jegyzi be a menüt, meg a vásárlásokat, két kiló sertéscomb, hat csirkecomb, két pohár tejfel, stb. a végén egy összeg, hogy mennyibe került. Ötven éve nem változtatott a módszerén. Még sohasem csalódtam benne.
Ma megyek dolgozni utoljára. Beadtam a nyugdíj kérelmemet, napra pontosan ötven éve dolgozom ugyanabban a műhelyben. Húsz éve kettesben múlatjuk az időt az esztergapadommal.
A gyártelepen már nincs portás, nem is működik csak egy bejárat. Fekete egyenruhás őrzővédő fiatalember unatkozik a portásfülkében. Megkedveltem, olyan rendes gyerek. Az öt gyárépületből csak az enyémben folyik a termelés, a többit bérbe adták, irodástul, liftestül, ipari vágányostul. Változnak a bérlők, csak én vagyok a biztos pont. Megpróbálta a Jóska gyerek követni, hogy melyik épületben ki a bérlő, de már nem tudja. Gondolt egy nagyot és minden kocsi rendszámot felír egy nagy könyvbe, és minden belépő személy igazolványát is felvezeti.
Kivéve az enyémet.
- Szép jó reggelt, Józsi bácsi!
- Jó reggelt, Jóska!
- Akkor megnézzem az interneten?
- Meg, fiam.
Hátra ballagok a legutolsó épülethez, a birodalmamhoz. Most látom csak, mennyire elhanyagolt. A többit kipofozták, ennek meg a téglái egymást támasztják, a teteje behorpadt, mintha alaposan fejbe vágták volna. Igaz, tíz éve beázik. Mire szóltam érte, már nem volt a cégnél az illetékes. A cég sem volt. Más társaság vette át a telepet. Megint szóltam. Megint más cég volt a tulajdonos. Ezt a fizetési papíromból tudom, mert változott az utaló cég neve. Nem panaszkodom, még minden tulajdonos emelte a béremet, ha három volt belőlük egy évben, akkor háromszor is. Most éppen annyit keresek, mint a Siemensnél a főmérnök fiam.
Bolond öregember vagyok, még végül elérzékenyülök. Lehet, hogy az épület rozoga, de eddig fel sem tűnt. Sokkal jobban zavart, hogy nem kapok alapanyagot, meg a készárut sem viszik el. Amikor feldolgoztam és nem hoztak utánpótlást, újra kézbe vettem az elkészülteket és egy mérettel kisebbítettem. Ha jól emlékszem, nyolc éve meguntam a dolgot, felhívtam egyik régi megrendelőnket, eladtam neki, átutalta arra a bankszámlára, amelyről a fizetésemet utalták. Aztán kötöttem velük egy bérmunkaszerződést, hozták az anyagot meg a rajzokat, megcsináltam, elvitték, kifizették.
Sikerült olyan gazdaságossá tenni az anyagfelhasználást, hogy mintegy 30 % megmaradt. Dénes unokám abban az időben fedezte fel az apja régi játékait, az ólomkatonákat. Hiába volt négy hadseregre tervezve a hadtéri terepasztal, csak öt darab katona maradt, három piros, meg két kék. Fabrikáltam hát hozzájuk további negyvenet, meg ugyanannyi fehéret és sárgát.
A Jóska gyerek észrevette, mert egy katona kibucskázott a táskámból. Szó szót követett, hozott egy vállalkozót, én gyártottam a katonákat, ő meg éjszakánként a terepasztalokat. Hétszázezerért adtuk el, de csak ötszázezerről adtunk számlát, amit átutaltak a cégnek, egy-egy százas meg a miénk lett. Öt éve minden héten eladtunk egyet.
Ma befejezem a megrendelt bérmunkát, kifestem a katonákat, felseprem a műhelyt, kiállítom a számlákat és búcsút veszek öreg barátomtól, az esztergagépemtől.
Mintha tudná, hogy ma dolgozunk együtt utoljára, néha akadozik, nem győzöm olajozni.
- Dolgoztál velem eleget, neked is ideje lenne nyugdíjba menned, öreg barátom – simogatom meg a fényesre kopott pofáit.
Nem szól semmit, csak remeg a kezem alatt. Áramtalanítom, letisztogatom, beolajozom, megérdemli.
Érdekes, ma nem vagyok éhes.
Jönnek az átvevők, hozzák az új bérmunkaszerződést. Átveszem, majd leadom a cégnél, hogy adják át az utódomnak.
Elviszik az utolsó terepasztalt a katonákkal.
Megsimogatom még utoljára öreg barátomat, és hátra sem nézek.
Lelakatolom a műhelyt. Utoljára új, fényes lakatot teszek rá, hogy jól zárjon és legyen hozzá több kulcs.
A krumplis tésztát Jóskának adom. A járandóságával együtt.
- Nagyon köszönöm, Józsi bácsi. Végre, valami hazai íz. A feleségem még mindig nem tud főzni. A segítségét is nagyon köszönöm. A terepasztalokkal alapoztam meg a házamat. Már tető alatt van. Tavasszal beköltözünk. Készítettem magának egy kis ajándékot.
- Ne hozzon zavarba, fiam…
- Nem is én készítettem, hanem a felségem. Öltöztető babát hoztam a leány unokájának. Varrt neki tíz ruhát is. Jól tudom, hogy Nórika ötéves?
- Jól tudja, Jóska… Nagyon köszönöm…
- Hanem kikerestem a cégközpontot. A Kálvin téren van, abban a nagy üveg irodaházban. TÉHÁZ Ingatlanhasznosító Kft.
- Nagyon köszönöm, fiam.
- Minden jót, Józsi bácsi.
Kemény kézfogása van ennek a gyereknek.
Sietnem kell, hogy ne lássa a könnyet a szememben. Meg azután kell egy óra, amíg odaérek. Nagy ez a doboz, a babával. Nórika biztosan örül neki. Főleg azért, mert ezt lehet öltöztetni. Szegény Esztikém nem tud varrni. A menyem meg azt sem tudja, mi fán terem a varrótű.
Ronda ez az üvegpalota. De nagyon.
A portás alig akar beengedni. Hiába, itt nem jár senki melós ruhában. Csak öltönyben, meg csicsás kosztümben.
Az első emelet felét elfoglalja a cég központja. Igazgatóság, jogügy, könyvelés, pénzügy. Alig találom meg a bérelszámolást. Tíz perc alatt végzek.
Húzok el a portás mellett, ha lehetséges, ne is vegyen észre. Amint kilépek a kapun, már fut is utánam. Menjek vissza, mert az igazgató úr beszélni akar velem. Mit akarhat tőlem, leadtam a kulcsot, a bérmunkaszerződést is, más meg nincs nálam.
Az igazgató fehér inges, öltönyös. Akkora szobában ül, mint otthon az ebédlőnk. Márpedig az nagy, az asztal körül húszan is elférünk, ha összejön a család.
Köszönök, nyújtom a kezem, hogy bemutatkozzam, de szabódik megfogni a kezem. Jó, a körmöm alatt ott az olaj, majd lekopik, ha már nem dolgozom. Le sem ültet, pedig lenne hely, elég. Zavaromban majdnem kiesik a kezemből a nagydoboz, a babával. Mondja a magáét, nem is nagyon figyelek rá. Az jár a fejemben, hogy milyen fehér, gyenge a keze. És nyirkos, mint aki izgul.
- …és azért kérettem, mert a kilépő lapjához nem csatolták az átadás-átvételi jegyzőkönyvet, hogy leadott minden szerszámot a főnökének.
- Minden a műhelyben van. Leadtam a béres hölgynek a lakatkulcsot. Meg a megrendelést is.
- De nincs jegyzőkönyv.
- Az nincs.
- Tudja maga, hogy a műhely bevételéből származik a cég nyereségének negyven százaléka?
- Nem tudom, eddig nem mondta senki.
- Mi van ebben a dobozban?
- Magánügy. Ajándék.
- Ajándék? Amit haza akar vinni?
- Igen.
Kéjes arccal az asztalához lép, lenyom egy gombot és kéri a biztonsági főnököt. Pillanatokon belül egy gorillaszerű, kigyúrt jóember jön be, kopogtatás nélkül. Kikapja a kezemből a dobozt és feltépi. Mire visszavenném a kezéből, már a szőnyegpadlón landol a porcelánfejű rongybaba, mind a tíz ruhájával együtt. Szőke haja alatt az ütéstől belapul a feje.
- Maga barom! – kiált a fehéringes és pipacsot játszik az arca. - Pakolja vissza, de gyorsan.
Mentegetőzik, de maga sem hiszi, amit mond.
Otthon, az én aranyos Esztikém, töltött káposztával vár, meg a kedvenc borommal.
- Kiigazítjuk azt a babafejet, Józsikám.
Nórika addig nyaggat a következő két hétben, hogy meg akarja köszönni Jóska bácsinak a babát, hogy kénytelen vagyok elvinni a telepre. Az én Esztikém lekváros buktát is küld neki.
A kisunokám azonnal a Jóska ölébe ül és magyarázza, hogy a Kisnórinak, a babának, melyik ruhája hogyan áll, meg a mama kivasalta a csipkegallérját, de nagyon nehéz volt, mert olyan kicsi. Azután előhúz a zsebéből egy szelet olvadt csokoládét és Jóskának adja. A Kisnóri küldte.
Már éppen indulunk haza, amikor fiatal barátom megfogja a karom.
- Majdnem elfelejtettem megmondani, hogy az igazgató kirúgta a béres hölgyet, mert hagyta Józsi bátyámat, az egyetlen melóst, nyugdíjba menni!
0 Megjegyzések