Az új-kaledóniai a hátsó fedélzetre kikészített cápahorgot élesítette. Ruiz vödröket tett le mellé. Egyikben disznó- és bárányhús cafatok úszkáltak a vérben, a másikban marhacomb. Nonito repülőhalakat szedett össze a fedélzeten. Kigyakorolt metszésekkel nyitotta fel a hajóra zuhant példányokat, s mozdulatai Adlert sakter dédapjára emlékeztette.
Adler kadét, mint aki még soha nem látott tengert, s mint aki nem tud betelni a látvánnyal: csak nézte, bámulta e különös és valószerűtlen lényeket, melyek nem úgy repülnek, mint a madarak, hanem erős farkcsapásokkal katapultálnak a vízből, s siklószerűen lebegve száz métert is könnyedén megtesznek a levegőben.
Főleg ha üldözik őket!
Éjjel csoportokban emelkedtek ki a vízből, s mint parányi vitorlázó repülőgépek, kecsesen szálltak, táncoltak az óceán fölött, s néhányan a fedélzeten landoltak.
A polinéz hozzálátott a beetetéshez. A Nap első sugarai éppen előbújtak a horizonton.
A napfelkeltét, ha teheti, mindenki megnézi a hajón… a Nap a világ legnagyobb csavargója. A tengerészen is túltesz! Fényével, melegével mindenkit, minden nap meglátogat. Bekukucskál az ablakokon, bejárja a tengereket, a homokos és sziklás partokat: sugaraival minden nap mindenkit megajándékoz.
Jó szokása szerint reggel kilenc órakor emelkedik az Indiai-óceán látóhatára fölé: szétteríti köntösét, bevilágít a tengermélyi üregekbe, ahol az óceán rejti titkait, mint a történelem, mely öröktől fogva létezik. Mindkettő jelenében ismétlődik a múlt, jövőjükben a jelen. Minden, mi bennük létezik, öröktől fogva él, mint az univerzum.
A polinéz a repülőhalak béltraktusát dobálta először a vízbe, aztán várt, nézte, bámulta a tengert. A M/S Philemon kitartóan szelte a vizet, s a dél-kelet-ázsiai partok már pici, kivehetetlen foltokká zsugorodtak a horizonton.
Zebracsíkos pilótahalak úsztak el az óceánjáró mellett. „Jó jel”, gondolta. Néhányszor belemarkolt a csalétekbe, s a húscafatokat a vízbe dobálta.
Niepelt kapitány ablakából gyönyörködött az ébredő Nap sugaraiban. A tengeren az ablak olyan, mint a mitológiában. Jelkép. A fénynek, a világosságnak és a nagyfokú látás képességének a szimbóluma. Ha a tengerész tekint ki az ablakon, kapcsolatot teremt az égitestekkel, az Istennel… az ablak a hajó szeme, örökké éber tekintete. Az ablakból belátható a víz, az égbolt, a horizont, s a tengerész kellő időben tudomást szerezhet a közelgő veszélyről. S ha mitológiai szereplő nyitja ki az ablakot, lát mindent, egészen a Napig…
A polinéz a korlát mellé állított táskából késeket és egy fűrészt vett elő. Adler érdeklődve nézte Nonito kellékeit, hallotta, hogy Nonito kiváló halász, s hogy otthon, a Fülöp-szigeteken, apjával járta a tengert. A hajón nála jobban senki nem értett ahhoz, hogy kell a polipot elejteni, a halat kifogni, a rákot elkapni, a kagylót a mélyből felhozni. Szigonylövő volt, s bálnavadász hajón járta a tengert.
De a cápa izgatta a legjobban!...
Túljárni az eszén!.. Kifogni!.. A vízből kiemelni!... Legyőzni!
A Fülöp-szigeteken ezt nagyra becsülték!
A húsokkal teli vödröt Nonito segítségével átemelte a korláton, s a vért a vízbe csorgatta.
–Jöhettek!!! – kuncogott.
Adler ijedten kémlelte a vizet. A polinéz szigonyt vett a kezébe, a többi ott sorakozott a korlátnak támasztva.
A polinéz figyelte a tengert, s nem akart hinni a szemének. Sok mindent látott már a tengerben, de ilyen pokolfajzatot, mint amilyen most nézett farkasszemet velük, még soha!
A hústömeg feje lapos volt, széles, mint egy varangyé. Szúrós szemei halálfélelmet keltettek. Pettyes, fehér állkapcsa másfél méter széles lehetett, a mögötte húzódó állat teste pedig még nagyobb.
A polinéz lélegzetét visszafojtva nézte, hogy közeledik a sátánfajzat. S hogy csapkod a farkával! Hátuszonya kiáll a vízből! Ó, tengerek ura! Thanathosz küldötte érkezik a túlvilágról?
Az állat félelmetes pofája előtt zebracsíkos pilótahalak úsztak el, testén megszámlálhatatlan élősködő tanyázott.
-Remorák és gályatartó halak – súgta Nonito.
A szörny a hajó mellé úszott, lassan, mint egy tengeralattjáró, rést nyitott a pofáján, s mindent beszürcsölt, amit a vízben talált: húst és tengeri hordalékot.
-Miféle állat ez? – kérdezte Adler.
-Fehércápa. Tizenkét méter lehet, s legalább harminc mázsa.
Niepelt a kabinjából bámulta az eseményeket, közben óceániai gyűjteményét próbálta elhelyezni. Nappalija, háló- és dolgozószobája megtelt, a parancsnoki híd és a tiszti szalon pedig már néprajzi kiállító helyiségre kezdett hasonlítani. Leltárt készítve Niepelt azon törte a fejét, hogy fog majd otthon mindennek helyet találni.
Hová teszi a Mortlock-szigeteki házi maszkot? A szertartásházakban tartott különös szerzeményt? Amelyet Óceániában a bennszülöttek kenyérfa törzséből készítenek. S a marquises-szigeteki, emberfejű gólyalábat?!... A szigetlakók futóversenyeket rendeznek ilyen gólyalábakkal, s az a győztes, aki a legkésőbb veszti el az egyensúlyát. De hová kerüljön a marquises-szigeteki, vasfából készült harci bunkósbot, az u’u?
A Cook-szigeteki fonott vesszőből készült angolnacsapdából virágtartó lett. A Tokelau szigeteki merőlapátot, amivel a nyugat-szamoaiak vizet mertek, Niepelt extrának vette a yachtjához.
Értékes tárgyakat hozott a Fidzsi-szigetekről. Kannibál fegyvereket, melyek taglóhoz hasonló bunkók. S egy fából faragott, emberhús marcangolására készült villát, amelynek négyágú feje olyan volt, mint egy emberi őrlőfog. Niepelt fakéregből préselt tapát is vásárolt magának: a szőnyeghez tanoa is tartozott. A fatörzsből kivájt, ital keverésére készített edényhez kókuszrostkötél rögzítette a tambuát, a rituális kagylót. Niepelt a kultikus kellékekhez yanggona gyökeréből őrölt - Tonga szigeteki nevén - kávaport is vásárolt, hogy otthon, baráti körben, majd kávát keverjen, s óceániai szertartást rendezzen.
Az új-kaledóniai szertartásmaszkokat féltve őrizte! A fából faragott, emberi hajjal és színes madártollkötegekkel ékeskedő, torz, kétméteres, melanéz emberfejalakot a bennszülöttek félelmet keltővé formálták. Niepelt szobájában a vanuatui ásóbotból virágkaró lett. A Vanuatuból hozott malekulai maszk dolgozószobájában félelmetes látványt nyújtott! A fekete arcú, piros homlokú, fehér állú és orrú szörnyet, amelynek fejéből disznóagyar ágaskodott, orrlyukán meg emberi lábszárcsont fúródott keresztül: a bennszülöttek titkos társasági szertartásokon használták.
A kenyérfa gyümölcsének szeletelésére készített banks-szigeteki késsel a hajón Niepelt gyümölcsöt hámozott. Emberi alakot utánzó markolatát most is megcsodálta, majd kinézett az ablakon.
A cápa feléjük tartott.
A polinéz nem félt, de tudta, hogy nehéz dolga lesz. Szigonnyal nem is próbálkozott. A cápa a szigony kivetéséből annyit érezne, mint ő egy tűszúrásból.
- Adonáj! Adonáj! – Adler ősei nyelvén fohászkodott. Az úszó állatban nem szörnyet, inkább átváltozni képes mitológiai lényt látott, amelyik a holtak világából érkezett. A világegyetem és a föld egyes elemei is átváltozással alakultak ki. A mitológiai lény haja fává, virággá és fűvé, szeme forrássá, szája patakká, válla heggyé változhat. Az istenek alakváltoztatása is gyakori, metamorfózisuk ideiglenes, s eredeti alakjukat hamarosan visszanyerik. Ovidius Átváltozások című elbeszélő költeményének történetei jutottak eszébe, amelyben a szépséges Daphné babérfává, a szövő- és hímző művészetéről híres Arakhné pókká, a szenvedélyes vadász, Aktaión szarvassá változik.
Mi lenne, ha ő is átváltozna? Ha pomológus lenne: Óceánia fáival foglalkozna. Olyan lenyűgözők! A kenyérfák mintha mese hősei lennének. Kenyeret adó fák!
Gyönyörűek a piros színben pompázó banánfélék, s a füzérektől roskadó fák. Vastag törzsével s léggyökereivel méltóságteljes az indiai fügefa. Égbe törő az ébenfa… Hivalkodó a lángvörös korallfa s a tűzfa… Terebélyes a mangó, a „gyümölcsfák királya”. Misztikus a mangrove-erdő. Ünnepélyes a norfolk-szigeteki fenyő, karcsú a pálma, magányos a papaya, s tekintélyes a tikfa.
És a virágok? … Káprázatosak. Az alokáziák, az amarilliszek, a broméliák, a frangipani, a hibiszkuszok, a jázminfélék és az oleanderek…virágfüzérre termettek, az óceániai szigetekre érkező tengerész fogadására.
A polinéz cápahorogra akasztotta a marhacombot, vízbe eresztette, s a horog lesüllyedt. A cápa azonnal elmerült a vízbe. A polinéz tudta, hogy a hús után ment. Leállította a csörlőt, és várt.
Feszült lett a csend.
A polinéz becsukta a szemét és imádkozott:
- Ó, Uram, Maui! Segíts! Maui, segíts!
A polinéz istenek olyan tettek végrehajtásában jeleskedtek, mint az ég elválasztása a földtől: a föld, az emberek, s a kultúra megteremtése. Tangaroe teremtő isten Tanéval, az erdő, a vadon növő fűfélék, az erdei vadak és madarak istenével áll szemben. Rongo, a béke istene. Mauit, a daliás hőst anyja rátette az óceán hullámaira, s az istenek vették gondozásukba: mágikus tudással is felruházták. Maui csapdával fogta be a napot, megszelídítette a szelet s tüzet hozott az embereknek. Ő volt tehát az óceániai Prometheusz!
-Ó, Uram, Maui! Maui, segíts! – a polinéz az égboltra tekintett.
A kötél megmozdult. A cápa ráharapott a húsra. Ha a drótkötél most megfeszül, biztos, hogy a horog mélyre fúródott a cápa állkapcsába.
S a kötél feszes lett!
Niepelt minden szerzeményének talált helyet. A salamon-szigeteki fejvadászok kenuit díszítő nguzunguzu arcfigurákat a szalonban helyezte el, hogy étkezés közben mindenki gyönyörködjön bennük. A tarekót, a pápua singsings szertartásokon használt kereplőt, a parancsnoki hídon tartotta. Megpörgette, s a fedélzetre piszkító sirályokat elzavarta. A festett pápua koponyát, mely az ősök lelkét őrizte, a páncélszekrénybe zárta. A pápua maszkokat és kézifegyvereket a páncélszekrény melletti falra akasztotta, a gilbert-szigeteki dárdát pedig nappalija falára. Az ijesztő fegyver háromágú, kihegyezett élű, cápafogakkal teletűzdelt rúd, s könnyedén fúródik az áldozat testébe, ahonnan roncsolás nélkül kihúzni nem lehet. A dárda láttán mindenki számára érthetővé válik, hogy a környező szigeteket mind kifosztó kalózok miért kerülték el a Gilbert-szigeteket!
A mikronéziai Truk szigeteki szerelempálcát íróasztalán tartotta. Ilyen éles végű, pompásan kifaragott pálcikával járnak a lányos házhoz a bennszülött fiúk, átszúrják a kunyhó gyékényfalán, s ha a szerelempálcát a lány behúzza: jelzést ad a fiúnak, hogy otthon van és… várja. A négyhúros hangszert, a hawaii-i ukulelét a szalonban helyezte el, hogy játszanak rajta a tengerészek.
Niepelt kinyitotta az ablakot, s az eléje táruló hömpölygő vízben gyönyörködött. S hallgatta a tenger csobogását! Ó, micsoda hang ez! Semmi máshoz nem fogható! … A tenger hangja! Az ember szíve pedig, hogy kalimpál! Ó, ez a hang!… A tenger hangja!…Zenekarra hangszerelt szimfónia! Beethoven hallotta ezt!
A kapitány látta, hogy csillogó aranymakrélák, dorádók úsztak el mellettük, mögöttük disznóhalak szelték a vizet. Távcsövén a vízből föl-fölbukkanó bálnák szökőkútmutatványait bámulta. A hajót kardszárnyú delfinek követték: a vízbe hajigált konyhai hulladékot szedték össze, s mint született tengeri akrobaták, kecses mutatványokkal, pompás ugrásokkal honorálták a falatokat.
A látóhatáron kékcápák tűntek fel! Testük felül palakék, alul fehér volt.
Nonito beállt a polinéz mellé segíteni, s elindította a csörlőt. A cápa egyre mélyebbre húzta a kötelet. Percek múlva biztosak voltak már benne, hogy a horog mélyre fúródott az állkapcsába, s a csörlőt visszafelé kezdték forgatni. A drótkötél megfeszült, s a terhelésnek ellenállva lassan tekeredett fel a csörlőre. Huszonöt-harminc méterre tőlük pedig a cápa felbukkant a vízben. A horgonygép egyre közelebb húzta a hajóhoz. Amikor a vérző állat tíz méterre volt már csak a hajóhoz, a polinéz kivetette az első szigonyt. Aztán egymás után a többit…Tízből nyolc mélyen a cápa testébe fúródott.
Nonito tudta, hogy a polinéz győzött!…
A hatalmas állat órákig vergődött még a feszülő kötélen, s miután kilehelte a lelkét, húsát kenukon cirkáló, prédára éhes bennszülöttek hordták el. A maradékot pedig kékcápák takarították el, s a tenger még éjszaka is piroslott a vértől.
Nonitoék a cápa szemfogait tartották meg. Amikor Niepelt néhány üveg Chivas Regállal a kezében meglátogatta tengerészeit a fedélzeti klubban, a hold elfoglalta már állandó helyét az égbolton, s a rájuk vetődő fényben a cápa fogai úgy fehérlettek, mint valami drága elefántcsontszobrok egy elegáns szingapúri ajándékboltban.
Adler kadét, mint aki még soha nem látott tengert, s mint aki nem tud betelni a látvánnyal: csak nézte, bámulta e különös és valószerűtlen lényeket, melyek nem úgy repülnek, mint a madarak, hanem erős farkcsapásokkal katapultálnak a vízből, s siklószerűen lebegve száz métert is könnyedén megtesznek a levegőben.
Főleg ha üldözik őket!
Éjjel csoportokban emelkedtek ki a vízből, s mint parányi vitorlázó repülőgépek, kecsesen szálltak, táncoltak az óceán fölött, s néhányan a fedélzeten landoltak.
A polinéz hozzálátott a beetetéshez. A Nap első sugarai éppen előbújtak a horizonton.
A napfelkeltét, ha teheti, mindenki megnézi a hajón… a Nap a világ legnagyobb csavargója. A tengerészen is túltesz! Fényével, melegével mindenkit, minden nap meglátogat. Bekukucskál az ablakokon, bejárja a tengereket, a homokos és sziklás partokat: sugaraival minden nap mindenkit megajándékoz.
Jó szokása szerint reggel kilenc órakor emelkedik az Indiai-óceán látóhatára fölé: szétteríti köntösét, bevilágít a tengermélyi üregekbe, ahol az óceán rejti titkait, mint a történelem, mely öröktől fogva létezik. Mindkettő jelenében ismétlődik a múlt, jövőjükben a jelen. Minden, mi bennük létezik, öröktől fogva él, mint az univerzum.
A polinéz a repülőhalak béltraktusát dobálta először a vízbe, aztán várt, nézte, bámulta a tengert. A M/S Philemon kitartóan szelte a vizet, s a dél-kelet-ázsiai partok már pici, kivehetetlen foltokká zsugorodtak a horizonton.
Zebracsíkos pilótahalak úsztak el az óceánjáró mellett. „Jó jel”, gondolta. Néhányszor belemarkolt a csalétekbe, s a húscafatokat a vízbe dobálta.
Niepelt kapitány ablakából gyönyörködött az ébredő Nap sugaraiban. A tengeren az ablak olyan, mint a mitológiában. Jelkép. A fénynek, a világosságnak és a nagyfokú látás képességének a szimbóluma. Ha a tengerész tekint ki az ablakon, kapcsolatot teremt az égitestekkel, az Istennel… az ablak a hajó szeme, örökké éber tekintete. Az ablakból belátható a víz, az égbolt, a horizont, s a tengerész kellő időben tudomást szerezhet a közelgő veszélyről. S ha mitológiai szereplő nyitja ki az ablakot, lát mindent, egészen a Napig…
A polinéz a korlát mellé állított táskából késeket és egy fűrészt vett elő. Adler érdeklődve nézte Nonito kellékeit, hallotta, hogy Nonito kiváló halász, s hogy otthon, a Fülöp-szigeteken, apjával járta a tengert. A hajón nála jobban senki nem értett ahhoz, hogy kell a polipot elejteni, a halat kifogni, a rákot elkapni, a kagylót a mélyből felhozni. Szigonylövő volt, s bálnavadász hajón járta a tengert.
De a cápa izgatta a legjobban!...
Túljárni az eszén!.. Kifogni!.. A vízből kiemelni!... Legyőzni!
A Fülöp-szigeteken ezt nagyra becsülték!
A húsokkal teli vödröt Nonito segítségével átemelte a korláton, s a vért a vízbe csorgatta.
–Jöhettek!!! – kuncogott.
Adler ijedten kémlelte a vizet. A polinéz szigonyt vett a kezébe, a többi ott sorakozott a korlátnak támasztva.
A polinéz figyelte a tengert, s nem akart hinni a szemének. Sok mindent látott már a tengerben, de ilyen pokolfajzatot, mint amilyen most nézett farkasszemet velük, még soha!
A hústömeg feje lapos volt, széles, mint egy varangyé. Szúrós szemei halálfélelmet keltettek. Pettyes, fehér állkapcsa másfél méter széles lehetett, a mögötte húzódó állat teste pedig még nagyobb.
A polinéz lélegzetét visszafojtva nézte, hogy közeledik a sátánfajzat. S hogy csapkod a farkával! Hátuszonya kiáll a vízből! Ó, tengerek ura! Thanathosz küldötte érkezik a túlvilágról?
Az állat félelmetes pofája előtt zebracsíkos pilótahalak úsztak el, testén megszámlálhatatlan élősködő tanyázott.
-Remorák és gályatartó halak – súgta Nonito.
A szörny a hajó mellé úszott, lassan, mint egy tengeralattjáró, rést nyitott a pofáján, s mindent beszürcsölt, amit a vízben talált: húst és tengeri hordalékot.
-Miféle állat ez? – kérdezte Adler.
-Fehércápa. Tizenkét méter lehet, s legalább harminc mázsa.
Niepelt a kabinjából bámulta az eseményeket, közben óceániai gyűjteményét próbálta elhelyezni. Nappalija, háló- és dolgozószobája megtelt, a parancsnoki híd és a tiszti szalon pedig már néprajzi kiállító helyiségre kezdett hasonlítani. Leltárt készítve Niepelt azon törte a fejét, hogy fog majd otthon mindennek helyet találni.
Hová teszi a Mortlock-szigeteki házi maszkot? A szertartásházakban tartott különös szerzeményt? Amelyet Óceániában a bennszülöttek kenyérfa törzséből készítenek. S a marquises-szigeteki, emberfejű gólyalábat?!... A szigetlakók futóversenyeket rendeznek ilyen gólyalábakkal, s az a győztes, aki a legkésőbb veszti el az egyensúlyát. De hová kerüljön a marquises-szigeteki, vasfából készült harci bunkósbot, az u’u?
A Cook-szigeteki fonott vesszőből készült angolnacsapdából virágtartó lett. A Tokelau szigeteki merőlapátot, amivel a nyugat-szamoaiak vizet mertek, Niepelt extrának vette a yachtjához.
Értékes tárgyakat hozott a Fidzsi-szigetekről. Kannibál fegyvereket, melyek taglóhoz hasonló bunkók. S egy fából faragott, emberhús marcangolására készült villát, amelynek négyágú feje olyan volt, mint egy emberi őrlőfog. Niepelt fakéregből préselt tapát is vásárolt magának: a szőnyeghez tanoa is tartozott. A fatörzsből kivájt, ital keverésére készített edényhez kókuszrostkötél rögzítette a tambuát, a rituális kagylót. Niepelt a kultikus kellékekhez yanggona gyökeréből őrölt - Tonga szigeteki nevén - kávaport is vásárolt, hogy otthon, baráti körben, majd kávát keverjen, s óceániai szertartást rendezzen.
Az új-kaledóniai szertartásmaszkokat féltve őrizte! A fából faragott, emberi hajjal és színes madártollkötegekkel ékeskedő, torz, kétméteres, melanéz emberfejalakot a bennszülöttek félelmet keltővé formálták. Niepelt szobájában a vanuatui ásóbotból virágkaró lett. A Vanuatuból hozott malekulai maszk dolgozószobájában félelmetes látványt nyújtott! A fekete arcú, piros homlokú, fehér állú és orrú szörnyet, amelynek fejéből disznóagyar ágaskodott, orrlyukán meg emberi lábszárcsont fúródott keresztül: a bennszülöttek titkos társasági szertartásokon használták.
A kenyérfa gyümölcsének szeletelésére készített banks-szigeteki késsel a hajón Niepelt gyümölcsöt hámozott. Emberi alakot utánzó markolatát most is megcsodálta, majd kinézett az ablakon.
A cápa feléjük tartott.
A polinéz nem félt, de tudta, hogy nehéz dolga lesz. Szigonnyal nem is próbálkozott. A cápa a szigony kivetéséből annyit érezne, mint ő egy tűszúrásból.
- Adonáj! Adonáj! – Adler ősei nyelvén fohászkodott. Az úszó állatban nem szörnyet, inkább átváltozni képes mitológiai lényt látott, amelyik a holtak világából érkezett. A világegyetem és a föld egyes elemei is átváltozással alakultak ki. A mitológiai lény haja fává, virággá és fűvé, szeme forrássá, szája patakká, válla heggyé változhat. Az istenek alakváltoztatása is gyakori, metamorfózisuk ideiglenes, s eredeti alakjukat hamarosan visszanyerik. Ovidius Átváltozások című elbeszélő költeményének történetei jutottak eszébe, amelyben a szépséges Daphné babérfává, a szövő- és hímző művészetéről híres Arakhné pókká, a szenvedélyes vadász, Aktaión szarvassá változik.
Mi lenne, ha ő is átváltozna? Ha pomológus lenne: Óceánia fáival foglalkozna. Olyan lenyűgözők! A kenyérfák mintha mese hősei lennének. Kenyeret adó fák!
Gyönyörűek a piros színben pompázó banánfélék, s a füzérektől roskadó fák. Vastag törzsével s léggyökereivel méltóságteljes az indiai fügefa. Égbe törő az ébenfa… Hivalkodó a lángvörös korallfa s a tűzfa… Terebélyes a mangó, a „gyümölcsfák királya”. Misztikus a mangrove-erdő. Ünnepélyes a norfolk-szigeteki fenyő, karcsú a pálma, magányos a papaya, s tekintélyes a tikfa.
És a virágok? … Káprázatosak. Az alokáziák, az amarilliszek, a broméliák, a frangipani, a hibiszkuszok, a jázminfélék és az oleanderek…virágfüzérre termettek, az óceániai szigetekre érkező tengerész fogadására.
A polinéz cápahorogra akasztotta a marhacombot, vízbe eresztette, s a horog lesüllyedt. A cápa azonnal elmerült a vízbe. A polinéz tudta, hogy a hús után ment. Leállította a csörlőt, és várt.
Feszült lett a csend.
A polinéz becsukta a szemét és imádkozott:
- Ó, Uram, Maui! Segíts! Maui, segíts!
A polinéz istenek olyan tettek végrehajtásában jeleskedtek, mint az ég elválasztása a földtől: a föld, az emberek, s a kultúra megteremtése. Tangaroe teremtő isten Tanéval, az erdő, a vadon növő fűfélék, az erdei vadak és madarak istenével áll szemben. Rongo, a béke istene. Mauit, a daliás hőst anyja rátette az óceán hullámaira, s az istenek vették gondozásukba: mágikus tudással is felruházták. Maui csapdával fogta be a napot, megszelídítette a szelet s tüzet hozott az embereknek. Ő volt tehát az óceániai Prometheusz!
-Ó, Uram, Maui! Maui, segíts! – a polinéz az égboltra tekintett.
A kötél megmozdult. A cápa ráharapott a húsra. Ha a drótkötél most megfeszül, biztos, hogy a horog mélyre fúródott a cápa állkapcsába.
S a kötél feszes lett!
Niepelt minden szerzeményének talált helyet. A salamon-szigeteki fejvadászok kenuit díszítő nguzunguzu arcfigurákat a szalonban helyezte el, hogy étkezés közben mindenki gyönyörködjön bennük. A tarekót, a pápua singsings szertartásokon használt kereplőt, a parancsnoki hídon tartotta. Megpörgette, s a fedélzetre piszkító sirályokat elzavarta. A festett pápua koponyát, mely az ősök lelkét őrizte, a páncélszekrénybe zárta. A pápua maszkokat és kézifegyvereket a páncélszekrény melletti falra akasztotta, a gilbert-szigeteki dárdát pedig nappalija falára. Az ijesztő fegyver háromágú, kihegyezett élű, cápafogakkal teletűzdelt rúd, s könnyedén fúródik az áldozat testébe, ahonnan roncsolás nélkül kihúzni nem lehet. A dárda láttán mindenki számára érthetővé válik, hogy a környező szigeteket mind kifosztó kalózok miért kerülték el a Gilbert-szigeteket!
A mikronéziai Truk szigeteki szerelempálcát íróasztalán tartotta. Ilyen éles végű, pompásan kifaragott pálcikával járnak a lányos házhoz a bennszülött fiúk, átszúrják a kunyhó gyékényfalán, s ha a szerelempálcát a lány behúzza: jelzést ad a fiúnak, hogy otthon van és… várja. A négyhúros hangszert, a hawaii-i ukulelét a szalonban helyezte el, hogy játszanak rajta a tengerészek.
Niepelt kinyitotta az ablakot, s az eléje táruló hömpölygő vízben gyönyörködött. S hallgatta a tenger csobogását! Ó, micsoda hang ez! Semmi máshoz nem fogható! … A tenger hangja! Az ember szíve pedig, hogy kalimpál! Ó, ez a hang!… A tenger hangja!…Zenekarra hangszerelt szimfónia! Beethoven hallotta ezt!
A kapitány látta, hogy csillogó aranymakrélák, dorádók úsztak el mellettük, mögöttük disznóhalak szelték a vizet. Távcsövén a vízből föl-fölbukkanó bálnák szökőkútmutatványait bámulta. A hajót kardszárnyú delfinek követték: a vízbe hajigált konyhai hulladékot szedték össze, s mint született tengeri akrobaták, kecses mutatványokkal, pompás ugrásokkal honorálták a falatokat.
A látóhatáron kékcápák tűntek fel! Testük felül palakék, alul fehér volt.
Nonito beállt a polinéz mellé segíteni, s elindította a csörlőt. A cápa egyre mélyebbre húzta a kötelet. Percek múlva biztosak voltak már benne, hogy a horog mélyre fúródott az állkapcsába, s a csörlőt visszafelé kezdték forgatni. A drótkötél megfeszült, s a terhelésnek ellenállva lassan tekeredett fel a csörlőre. Huszonöt-harminc méterre tőlük pedig a cápa felbukkant a vízben. A horgonygép egyre közelebb húzta a hajóhoz. Amikor a vérző állat tíz méterre volt már csak a hajóhoz, a polinéz kivetette az első szigonyt. Aztán egymás után a többit…Tízből nyolc mélyen a cápa testébe fúródott.
Nonito tudta, hogy a polinéz győzött!…
A hatalmas állat órákig vergődött még a feszülő kötélen, s miután kilehelte a lelkét, húsát kenukon cirkáló, prédára éhes bennszülöttek hordták el. A maradékot pedig kékcápák takarították el, s a tenger még éjszaka is piroslott a vértől.
Nonitoék a cápa szemfogait tartották meg. Amikor Niepelt néhány üveg Chivas Regállal a kezében meglátogatta tengerészeit a fedélzeti klubban, a hold elfoglalta már állandó helyét az égbolton, s a rájuk vetődő fényben a cápa fogai úgy fehérlettek, mint valami drága elefántcsontszobrok egy elegáns szingapúri ajándékboltban.
0 Megjegyzések