Idegesítette az az ember. Az utóbbi hetekben minden nap ugyanabban az órában érkezett a Szent István parkba, hátratett kézzel, mindig ugyanott sétált, soha senkihez nem szólt egy mukkot sem, lehorgasztott fejjel, gondterhelten rótta köreit a virágágyások között, és minden délután pontosan délután öt órakor távozott.
Dr. Morlay görbebotjára támaszkodva nézte a hozzá hasonlóan teljesen ősz férfit, aki egyszer csak megállt, és odament hozzá.
-Ebben az életben utoljára látjuk egymást, bíró úr! - mondta remegő hangon.
Morlay megdöbbent, föltette a szemüvegét, hogy jobban szemügyre vehesse
ezt a furcsa szerzetet, de a szomorú tekintet, amely most olyan szúrósan tapadt rá, nem mondott neki semmit.
-Ismerjük egymást? - kérdezte Morlay. Amíg élt a felesége, az ilyen
helyzetekben sokszor kisegítette. A nőknek általában jobb az arcmemóriájuk, vélte a bíró.
-Igen.
-Honnan?
-A bíró úr mindent tud rólam… Én pedig a bíró úrról...
-Valóban?!
-Tényleg nem emlékszik rám?
-Tényleg.
-Halálra ítélt engem! - Az idegen mélyen a bíró szemébe nézett.
-Nem emlékszem… - Morlay ijedten körülnézett a parkban. Senki nem volt a
közelükben, tőlük vagy ötven méterre, a Wallenberg-emlékműnél ácsorogtak mindössze néhányan. Most mit csináljon? Kiáltson? Fusson? Börtönből kiszabadultak számtalanszor zaklatták már!...Hogy bosszút álljanak! Aki ilyen fegyelmezetten sétál körbe-körbe, mint ez az ember mindig, az nemrég szabadult! - gondolta Morlay, és mozdulni sem tudott.
-Mit akar tőlem? - Ez az egy kérdés legalább eszébe jutott.
-A tudomására hozni, hogy amikor engem halálra ítélt, tévedett!
-Iustitia, mérleggel a kezében, bekötött szemmel tudja az igazságot… De
ítélkezni Isten fog! - mondta Morlay.
-Siralomházban várakoztam, amikor elfogadták a kegyelmi kérvényemet.
Életem javát rács mögött töltöttem. Nemrég szabadultam.
-Miért ítéltem el?
-Gyilkosságért!… De még hallani fog rólam! - sziszegte az ember, sarkon fordult és elment.
Morlay egy ideig még nézett utána, aztán ő is elindult. Sietett haza, egyre jobban szaporázta lépteit. Lihegve, kimerülten nyitotta ki lakása ajtaját, hátranézett, de az ember szerencsére nem követte őt. Ettől megnyugodott. Bezárta az ajtót és azonnal a könyvtárszobába ment, íróasztalához ült, hosszan nézte unokája, Máté bekeretezett fényképét, majd keresni kezdte a régi periratok egykor hazahozott példányait. Remegett a keze az izgalomtól. Kutyáját nemrég temette el. Most milyen biztonságban érezné magát mellette! Sóhajtozott. A kutya nyalná a kezét. Ő meg beszélne hozzá. Amire a kutya vakkantana. Még az is könnyebben jutna eszébe, hogy ki lehet az az ember? Hogy hivják? Miért ítélte halálra? Kellene-e szólni a rendőrségnek?
S szorongásai oldására Xanaxot vett be.
-Ha enyhítő körülményt találtam, halálos ítéletet soha nem hoztam! -
hangosan mondta, mintha a lelkiismeretéhez szólt volna, miután megtalálta a keresett ügyiratokat, és azokat tanulmányozni kezdte. Félelmét a munka, ami teljesen lefoglalta őt, vagy a lenyelt tabletta csillapította? Nem tudta. S hogy senki ne zavarja őt, a telefont üzenetrögzítésre állította.
Cz. J. földműves ellen szándékos emberölés büntette miatt indult eljárás, olvasta, miután felütötte az első dossziét. A vádlott a cselekmény elkövetése előtt kertjében dolgozott, és a kerítés megjavításához szükséges gödröt ásott. Közben odament hozzá a szomszédja, akivel évtizedek óta jó barátságban volt és kifogásolta, hogy a gödröt az ő telkén ássa, majd megfogta a vádlott karját és odébb akarta vezetni. Erre a vádlott a kezében levő ásóval fejbevágta szomszédját, aki elesett. Ezután még három ütést mért a sértett fejére, aki a sérülések következtében röviddel a kórházba szállítás után meghalt. A vádlott a cselekmény lefolyásáról részletesen és beismerően számolt be. Halálra ítélhette volna, de nem tette, mert a földműves megtörten beszélt az utolsó szó jogán, és tettét erős felindulásban követte el.
-Ez nem ő! - mondta. - Ez az ember soha nem volt földműves! - És tovább
lapozta az elsárgult iratokat.
E.P. ellen emberölés bűntette miatt indult eljárás. Két nappal a cselekmény elkövetése előtt a vádlott borért ment a szomszéd községbe; hazafelé a boros demizson eltört, s ez annyira felingerelte, hogy a fiát elverte. Ismét borért ment, és este nekiállt inni. Éjjel majdnem óránként volt epilepsziás nagyrohama; másnap csak feküdt, este összevissza beszélt, fel-alá járkált. A cselekmény reggelén azt vették észre, hogy kezében nyitott bicska van; amikor ezt elvették tőle, másik kést keresett és azzal, minden ok nélkül, a lakásban tartózkodó rokonát akarta megtámadni. Sikerült megfékezni. A vádlott felesége ekkor orvosért sietett. Távolléte alatt férje minden bevezetés nélkül apósára támadt, doronggal kilenc csapást mért a fejére; majd a szomszéd lakáshoz rohant, az ajtót összezúzta; onnan a szomszéd kertbe szaladt és a doronggal egy kutyát ütött agyon…
-Az epilepszia miatt itt sem hozhattam halálos ítéletet! - Lázasan folytatta tovább a jegyzetek áttekintését.
Megcsörrent a telefon. Nem vette fel. Egy huszonnyolc éves orvosnak nagy feltűnést keltett bűntettéhez érkezett. Az orvost, aki vidéken dolgozott, késő éjjel öngyilkoshoz hívták. A beteget olyan súlyos koponyasérüléssel találta, hogy az pár óránál tovább nyilvánvalóan nem élhetett. A beteg környezete rendkívül izgatott és fejetlen volt. Az orvos a beteg ütőerét átvágta és a beteget elvéreztette, hogy - amint mondta - szenvedését megrövidítse, és a környezet izgalmát megszüntesse. Morlay elrendelte az orvos elmeállapotának a megvizsgálását. A vizsgálatkor teljesen rendezett állapotú orvos, aki orvosi munkáját az eset után is kifogástalanul látta el, nem tudott egyebet előadni, minthogy az említett napon, tizennégy órai fárasztó munka után hívták ki az öngyilkoshoz. Az ügy tárgyalása elhúzódott, és a cselekmény után félévvel az orvos beismerte, hogy tettét féltékenységből kialakult bosszúból követte el, mert az öngyilkosságot elkövetett férfi feleségének a szeretője volt.
-Ő lenne az? - kérdezte Morlay. - Az orvost halálra ítéltem. - Nem!..
Mégsem ő!... Az ítéletet végrehajtották...
Morlay folytatta a keresést. B.A. mérnök ellen gyilkosság bűntette miatt indult eljárás. A vádlott éveken át együtt dolgozott a sértettel és kettőjük közt haragos viszony alakult ki, mert a vádlott azt állította, hogy a sértett róla rágalmazó és sértő állításokat terjeszt. A cselekményt megelőzően a hivatalban arról beszélt, hogy elégtételt akar szerezni és párbajra akarja hívni a sértettet. Amikor társai felhívták a figyelmét arra, hogy párbajozni már nem lehet, elhatározta, hogy más úton bosszúlja meg a sérelmeket. Egyik nap tőrt vett magához és a sértett háta mögé állva a tőrrel nyakon szúrta. Az elmeorvosi vizsgálat folyamán kiderült, hogy a vádlottat már skizofrénia diagnózissal elmegyógyintézetben kezelték.
-Ez sem az! - mérgelődött Morlay. A cselekmény közvetlen motívuma kóros
elmeműködés volt, a vádlottat biztonsági őrizetbe kellett helyeznie. A következő dossziét nyitotta ki.
Az orgonaépítő mester ellen szándékos emberölés bűntette miatt indult eljárás. A vádlott, akinek nevét az indigóval sokszorosított példányon kibetűznie nem sikerült, maga jelentkezett a rendőrségen, és ott bejelentette, hogy a reggeli órákban veszekedés közben második feleségét fojtogatni kezdte, majd amikor látta, hogy az meghalt, a lakást lezárta és sietett magát feljelenteni. Az utolsó reggel történetét a következőképpen mondta el: Amikor az orgonaépítő mester utoljára kérdezte meg a feleségétől, vett-e az ő első házasságából született gyermekeinek is karácsonyi ajándékot, az asszony nemmel felelt. Ezen vitatkozni kezdtek, a vádlott maga akart elindulni vásárolni, de a felesége azt követelte, hogy szakítsa meg minden kapcsolatát előző feleségével és gyermekeivel is. „Akármit is cipelsz haza, kivágom innen!”, kiabálta az asszony. A vádlott mérges lett, torkon ragadta az asszonyt, hogy elhallgattassa, és addig szorongatta a nyakát, amíg megfojtotta. Amikor észrevette, hogy felesége meghalt, rádöbbent cselekményére, erős lelkiismeret-furdalást érzett, és elrohant a rendőrségre saját magát feljelenteni.
-Ezt biztos enyhítő körülménynek tartottam! - jegyezte meg és lapozott
tovább. Újra megcsörrent a telefon. Szólt, idegesítően berregett, de végre működésbe lépett az üzenetrögzítő. - De tudsz csörögni! - mérgelődött, de már a következő ügyet tanulmányozta. E.J. harmincnégy éves tisztviselő ellen emberölés bűntette miatt indult eljárás. A vádlott feleségével, gyermekével, anyósával és sógornőjével élt együtt, mégpedig - ahogy az a későbbi tanúvallomásokból kiderült - igen jól, egyetértésben. A vádbeli cselekmény elkövetésének napján, munka után egy barátjával italozott, majd mindketten, kissé italos állapotban, felmentek a vádlott lakására, ahol mindannyian békésen megvacsoráztak. Vacsora közben az egész társaság több liter bort fogyasztott el. A vendég ezután eltávozott. Hamarosan a vádlott ismét el akart menni otthonról, hogy az italozást folytassa. Felesége igyekezett őt visszatartani, mert látta, hogy erősen italos és tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor nagyon ingerült lesz. A vádlott pénzt követelt, majd feleségét, aki le akarta vetkőztetni, megrúgta, kis gyerekére - szokása ellenére - durván így kiabált: „Minek nézel ide, kiszúrom a szemedet!” Ezután egy szekrénybe belerúgott, úgy, hogy annak üvege összetört. Felesége a konyhába, majd a nyitott folyosóra menekült, ahol a férfi körbekergette. Közben kisietett a sógornő és ő is igyekezett a vádlottat visszatartani. A férfi erre hirtelen megragadta sógornőjét és a korlát fölött a második emeletről ledobta az udvarra. Miközben a ház lakói a haldokló asszonyt felhozták, a vádlott - teljes közömbösséggel a cselekmény iránt - egyre csak az ötszáz forintot követelte, hogy kocsmába mehessen.
-Ez az ember lenne? - kérdezte. A rendőrorvos tanúként a tárgyaláson azt a
véleményt terjesztette elő, hogy a vádlott ugyan erősen ittas volt, de nem volt teljesen ittas állapotban. Ugyanis arra a kérdésre, hogy hol van, meg tudta mondani, hogy rendőrorvos vizsgálja, és azt is tudta, hogy azért hozták be a rendőrségre, mert valakit ledobott az emeletről. Ezt az embert halálra kellett ítélnie. - Nem, mégsem! Örvendezett, amikor továbblapozott. A bírósági szakértők véleménye ugyanis az volt, hogy a vádlott a cselekmény elkövetésekor olyan ittas állapotban volt, amelyben képtelen volt a cselekmény veszélyességét felismerni. Az ellentétes orvosi vélemények miatt az Egészségügyi Tudományos Tanács felülvéleményezte az ügyet, és véleményében kóros ittasságot állapított meg.
Ismét megszólalt a telefon, de a bíró nem vette fel. Lázasan folytatta tovább a keresést. Egy harmincöt éves férfi anyagyilkosság vádjával került a bíróság elé. Az idős anya ágyban fekvő beteg volt, de egy este felkelt, szenet rakott a tűzhelybe és közben a szén egy részét elszórta. A vádlott, aki éppen előzőleg hozta rendbe a lakást, szemrehányásokkal illette anyját, majd fejbe ütötte és amikor az öregasszony előrebukott, megfojtotta. A kórrajzi adatok és a tanúvallomások szerint az öregasszony előrehaladott érelmeszesedésben és agyi érelmeszesedés alapján kifejlődött elbutulásban szenvedett, s betegsége olyan előrehaladott állapotban volt, hogy testi szükségleteit sem tudta segítség nélkül elvégezni. Az ilyen beteg ápolása igen nehéz és rendkívül nagy türelmet igénylő feladat, amelyet a hozzátartozók általában kórházra, vagy szociális otthonra szoktak bízni. Az összes tanúvallomások azt bizonyították, hogy a vádlott, aki mindig igen nagy szeretettel csüggött anyján, ezt a nehéz feladatot vállalta. Nem akarta az anyját szociális otthonba adni; napi munkája után főzött, takarított, ellátta és tisztán tartotta anyját. A tanúvallomások szerint anyjával mindig szeretetteljes hangon beszélt, több tanú emlékezett régebbi kijelentéseire is, amelyek szerint azért nem nősült meg, mert anyját nem akarta elhagyni. Egyébként szorgalmas, pályáján előrehaladó, csendes, zárkózótt természetű ember volt. Anyjának az ápolása az utolsó években minden szabad idejét lekötötte, és anyja iránt érzett minden szeretete ellenére egyre jobban érezte, milyen sivár, mennyire más az élete, mint a barátaié, munkatársaié. Két érzés küzdött benne: az elkeseredés és az anyjához való kötöttség. Reális megoldást éppen emiatt nem tudott találni. A cselekmény elkövetésének napján a vádlott fáradt és kimerült volt, mert anyja nyugtalansága miatt több éjszaka nem aludt. Amikor az anyja az éppen rendbehozott konyhát bepiszkította, az elkeseredés indulatban tört ki, a rövidzárlatos mechanizmus működni kezdett, ami - átugorva a régi magatartására annyira jellemző türelmet, s minden reális meggondolást - a brutális cselekményhez vezetett.
Újra csörögni kezdett a telefon.
-Hogy némulnál el! - fortyant föl, de a telefonhívásnál is jobban idegesítette
az, hogy az ügyiratból hiányzott a többi oldal. S nem emlékezett az ítéletre. - Elítéltem volna ezt a szerencsétlen anyagyilkost? - Zúgott a feje. Képtelen volt visszaemlékezni. De máris a következő dossziét nyitotta fel. W.D. fiatal korában túlzott önérzetű és önbecsülésű személyiség volt, emellett rendkívül sértődékeny. Vonatkoztatásos gondolatai, ahogy az utólag kimutatható volt, már tizennyolc éves korában megkezdődtek, de mindvégig - a bűntényig - rejtve maradtak. Ettől az időtől kezdve abban az érzésben élt, hogy fiatalkori maszturbációjáról mindenki tud és mindenki célzást tesz rá. Ez az érzés egyre fokozódott és negyven éves korában érte el a tetőfokát, amikor is úgy érezte, hogy ez az ifjúkori bűne, valamint a serdülés korában egy ízben elkövetett perverzitása az egész község előtt ismeretes és az egész falu megveti érte. Elhatározta, hogy családjával és összes üldözőivel végez. Először családját irtotta ki, majd az „ellenséges” falut próbálta felgyújtani, a menekülő lakosok közül kettőt megölt és négyet súlyosan megsebesített…- Nyilvánvaló téveseszmék! Nem ítélhettem halálra! - csapta össze a dossziét.
Arcát a tenyerébe temette. Szemét dörzsölte. Belefáradt a hiábavaló keresésbe. Cigarettára gyújtott, és elindította az üzenetrögzítőt: „Apa! Csak én vagyok… Miért nem veszed fel a telefont? „Apa! Megint én vagyok!… Akármi legyen a dolgod, holnap ebéd nálunk, el ne felejtsd! Máté mellett a helyed.” „Bíró úr! Tudom, hogy otthon van! Ha nem veszi fel a kagylót, más megoldást találok!” Morlay megrémült. Annak az embernek a hangja volt, aki őt a parkban leszólította. Odakapott a telefonhoz és kikapcsolta. Ült dermedten, majd újra megnyomta a gombot. „Ezt hallgassa meg!” Morlay két pisztolylövést hallott. „Nem Isten ítélkezik!” Morlay megint kikapcsolta a készüléket. A fürdőszobába sietett, még egy Xanaxot vett be, de amint a gyógyszert lenyelte, émelygés fogta el, kavarogni kezdett a gyomra, mélyeket lélegzett, hogy a hányást elkerülje. Visszament a könyvtárszobába, kimerülten zuhant bele a fotelba, hátrahajtotta a fejét, becsukta a szemét, és akarata ellenére elaludt. Órák teltek el, amikor a telefon újra megszólalt. Morlay fölriadt, és felkapta a telefont. Férfihang szólalt meg:
-Jó estét kívánok!... Kovács rendőrszázados vagyok... Morlay bíró úr?
-Morlay.
-Elnézést kérek a késői zavarásért!… Helyszínelünk egy öregek otthonában.
Itt az egyik bentlakó főbe lőtte magát…és egy magának címzett búcsúlevelet hagyott hátra… Felolvashatom?
-Megkérem rá!
-Akkor olvasom…”A bíró úr mégsem tévedett. Az életfogytiglan súlyosabb
büntetés, mint a halálos ítélet.Hiba volt annak megváltoztatását kérnem!”
-Ki volt ez az ember? - kérdezte Morlay.
-Moravek Károly orgonaépítő.
-Moravek! Úristen!… - sóhajtott a büntetőbíró.
-Zaklatta magát?
-Egyszer találkoztam vele séta közben…
-Akkor minden rendben van, bíró úr?
-Igen. Köszönöm, hogy értesített.
-Én köszönöm a türelmét, bíró úr! Jó éjszakát!
A nyomozó letette a telefont. Morlay elsápadt, ült és csak bámult kifelé az ablakon.
Hivatástudata mindvégig töretlenül élt benne, most mégis fiának adott igazat, hogy inkább ügyvéd lett belőle. A könyvtár csendes homályában, rövid töprengés után a telefonhoz ment, pszichiáter barátját hívta fel, s másnap reggelre találkozót beszélt meg vele. A nyugalmazott pszichiáter professzor volt ugyanis az az ember, aki a büntetőbíró lelkét, ha az a helyéről némiképp kibillent, mindig vissza tudta mozdítani. De a fasori gimnáziumból az egykori padtárs másban is a segítségére lehet talán, remélte a bíró.
Menyének tudnia kell-e arról, hogy a kisfiára felügyelő, idős bébiszitter exférje: kegyelmet kapott gyilkos volt? Aki a rá kirótt büntetést leülte, majd önmaga vetett véget életének?
S az idős asszonynak, aki fiát és lányát egyedül nevelte fel, tudnia kell-e azt, hogy exférjét annak a gyermeknek a nagyapja ítélte halálra, akinek ő már fogadott nagyanyja?
És unokájának kell-e tudnia valamit is az egészből?
Morlay visszaült a fotelba, majd egy CD-t tett fel, és Bachot hallgatott. Lelkének háborgása csillapodni kezdett, s a válaszai is megszülettek a történtek után felmerült kérdéseire. Ám azokban nem volt még biztos, és abban sem, hogy barátja a titkok megőrzését fogja-e majd javasolni. Amiknek a terhét - a többihez csomagolva - cipelheti magával az Úr színe elé.
Nézte, nézte a hold fénykorongját, amint az a könyvtár ablakán észrevétlenül nyugovóra tért.
Dr. Morlay görbebotjára támaszkodva nézte a hozzá hasonlóan teljesen ősz férfit, aki egyszer csak megállt, és odament hozzá.
-Ebben az életben utoljára látjuk egymást, bíró úr! - mondta remegő hangon.
Morlay megdöbbent, föltette a szemüvegét, hogy jobban szemügyre vehesse
ezt a furcsa szerzetet, de a szomorú tekintet, amely most olyan szúrósan tapadt rá, nem mondott neki semmit.
-Ismerjük egymást? - kérdezte Morlay. Amíg élt a felesége, az ilyen
helyzetekben sokszor kisegítette. A nőknek általában jobb az arcmemóriájuk, vélte a bíró.
-Igen.
-Honnan?
-A bíró úr mindent tud rólam… Én pedig a bíró úrról...
-Valóban?!
-Tényleg nem emlékszik rám?
-Tényleg.
-Halálra ítélt engem! - Az idegen mélyen a bíró szemébe nézett.
-Nem emlékszem… - Morlay ijedten körülnézett a parkban. Senki nem volt a
közelükben, tőlük vagy ötven méterre, a Wallenberg-emlékműnél ácsorogtak mindössze néhányan. Most mit csináljon? Kiáltson? Fusson? Börtönből kiszabadultak számtalanszor zaklatták már!...Hogy bosszút álljanak! Aki ilyen fegyelmezetten sétál körbe-körbe, mint ez az ember mindig, az nemrég szabadult! - gondolta Morlay, és mozdulni sem tudott.
-Mit akar tőlem? - Ez az egy kérdés legalább eszébe jutott.
-A tudomására hozni, hogy amikor engem halálra ítélt, tévedett!
-Iustitia, mérleggel a kezében, bekötött szemmel tudja az igazságot… De
ítélkezni Isten fog! - mondta Morlay.
-Siralomházban várakoztam, amikor elfogadták a kegyelmi kérvényemet.
Életem javát rács mögött töltöttem. Nemrég szabadultam.
-Miért ítéltem el?
-Gyilkosságért!… De még hallani fog rólam! - sziszegte az ember, sarkon fordult és elment.
Morlay egy ideig még nézett utána, aztán ő is elindult. Sietett haza, egyre jobban szaporázta lépteit. Lihegve, kimerülten nyitotta ki lakása ajtaját, hátranézett, de az ember szerencsére nem követte őt. Ettől megnyugodott. Bezárta az ajtót és azonnal a könyvtárszobába ment, íróasztalához ült, hosszan nézte unokája, Máté bekeretezett fényképét, majd keresni kezdte a régi periratok egykor hazahozott példányait. Remegett a keze az izgalomtól. Kutyáját nemrég temette el. Most milyen biztonságban érezné magát mellette! Sóhajtozott. A kutya nyalná a kezét. Ő meg beszélne hozzá. Amire a kutya vakkantana. Még az is könnyebben jutna eszébe, hogy ki lehet az az ember? Hogy hivják? Miért ítélte halálra? Kellene-e szólni a rendőrségnek?
S szorongásai oldására Xanaxot vett be.
-Ha enyhítő körülményt találtam, halálos ítéletet soha nem hoztam! -
hangosan mondta, mintha a lelkiismeretéhez szólt volna, miután megtalálta a keresett ügyiratokat, és azokat tanulmányozni kezdte. Félelmét a munka, ami teljesen lefoglalta őt, vagy a lenyelt tabletta csillapította? Nem tudta. S hogy senki ne zavarja őt, a telefont üzenetrögzítésre állította.
Cz. J. földműves ellen szándékos emberölés büntette miatt indult eljárás, olvasta, miután felütötte az első dossziét. A vádlott a cselekmény elkövetése előtt kertjében dolgozott, és a kerítés megjavításához szükséges gödröt ásott. Közben odament hozzá a szomszédja, akivel évtizedek óta jó barátságban volt és kifogásolta, hogy a gödröt az ő telkén ássa, majd megfogta a vádlott karját és odébb akarta vezetni. Erre a vádlott a kezében levő ásóval fejbevágta szomszédját, aki elesett. Ezután még három ütést mért a sértett fejére, aki a sérülések következtében röviddel a kórházba szállítás után meghalt. A vádlott a cselekmény lefolyásáról részletesen és beismerően számolt be. Halálra ítélhette volna, de nem tette, mert a földműves megtörten beszélt az utolsó szó jogán, és tettét erős felindulásban követte el.
-Ez nem ő! - mondta. - Ez az ember soha nem volt földműves! - És tovább
lapozta az elsárgult iratokat.
E.P. ellen emberölés bűntette miatt indult eljárás. Két nappal a cselekmény elkövetése előtt a vádlott borért ment a szomszéd községbe; hazafelé a boros demizson eltört, s ez annyira felingerelte, hogy a fiát elverte. Ismét borért ment, és este nekiállt inni. Éjjel majdnem óránként volt epilepsziás nagyrohama; másnap csak feküdt, este összevissza beszélt, fel-alá járkált. A cselekmény reggelén azt vették észre, hogy kezében nyitott bicska van; amikor ezt elvették tőle, másik kést keresett és azzal, minden ok nélkül, a lakásban tartózkodó rokonát akarta megtámadni. Sikerült megfékezni. A vádlott felesége ekkor orvosért sietett. Távolléte alatt férje minden bevezetés nélkül apósára támadt, doronggal kilenc csapást mért a fejére; majd a szomszéd lakáshoz rohant, az ajtót összezúzta; onnan a szomszéd kertbe szaladt és a doronggal egy kutyát ütött agyon…
-Az epilepszia miatt itt sem hozhattam halálos ítéletet! - Lázasan folytatta tovább a jegyzetek áttekintését.
Megcsörrent a telefon. Nem vette fel. Egy huszonnyolc éves orvosnak nagy feltűnést keltett bűntettéhez érkezett. Az orvost, aki vidéken dolgozott, késő éjjel öngyilkoshoz hívták. A beteget olyan súlyos koponyasérüléssel találta, hogy az pár óránál tovább nyilvánvalóan nem élhetett. A beteg környezete rendkívül izgatott és fejetlen volt. Az orvos a beteg ütőerét átvágta és a beteget elvéreztette, hogy - amint mondta - szenvedését megrövidítse, és a környezet izgalmát megszüntesse. Morlay elrendelte az orvos elmeállapotának a megvizsgálását. A vizsgálatkor teljesen rendezett állapotú orvos, aki orvosi munkáját az eset után is kifogástalanul látta el, nem tudott egyebet előadni, minthogy az említett napon, tizennégy órai fárasztó munka után hívták ki az öngyilkoshoz. Az ügy tárgyalása elhúzódott, és a cselekmény után félévvel az orvos beismerte, hogy tettét féltékenységből kialakult bosszúból követte el, mert az öngyilkosságot elkövetett férfi feleségének a szeretője volt.
-Ő lenne az? - kérdezte Morlay. - Az orvost halálra ítéltem. - Nem!..
Mégsem ő!... Az ítéletet végrehajtották...
Morlay folytatta a keresést. B.A. mérnök ellen gyilkosság bűntette miatt indult eljárás. A vádlott éveken át együtt dolgozott a sértettel és kettőjük közt haragos viszony alakult ki, mert a vádlott azt állította, hogy a sértett róla rágalmazó és sértő állításokat terjeszt. A cselekményt megelőzően a hivatalban arról beszélt, hogy elégtételt akar szerezni és párbajra akarja hívni a sértettet. Amikor társai felhívták a figyelmét arra, hogy párbajozni már nem lehet, elhatározta, hogy más úton bosszúlja meg a sérelmeket. Egyik nap tőrt vett magához és a sértett háta mögé állva a tőrrel nyakon szúrta. Az elmeorvosi vizsgálat folyamán kiderült, hogy a vádlottat már skizofrénia diagnózissal elmegyógyintézetben kezelték.
-Ez sem az! - mérgelődött Morlay. A cselekmény közvetlen motívuma kóros
elmeműködés volt, a vádlottat biztonsági őrizetbe kellett helyeznie. A következő dossziét nyitotta ki.
Az orgonaépítő mester ellen szándékos emberölés bűntette miatt indult eljárás. A vádlott, akinek nevét az indigóval sokszorosított példányon kibetűznie nem sikerült, maga jelentkezett a rendőrségen, és ott bejelentette, hogy a reggeli órákban veszekedés közben második feleségét fojtogatni kezdte, majd amikor látta, hogy az meghalt, a lakást lezárta és sietett magát feljelenteni. Az utolsó reggel történetét a következőképpen mondta el: Amikor az orgonaépítő mester utoljára kérdezte meg a feleségétől, vett-e az ő első házasságából született gyermekeinek is karácsonyi ajándékot, az asszony nemmel felelt. Ezen vitatkozni kezdtek, a vádlott maga akart elindulni vásárolni, de a felesége azt követelte, hogy szakítsa meg minden kapcsolatát előző feleségével és gyermekeivel is. „Akármit is cipelsz haza, kivágom innen!”, kiabálta az asszony. A vádlott mérges lett, torkon ragadta az asszonyt, hogy elhallgattassa, és addig szorongatta a nyakát, amíg megfojtotta. Amikor észrevette, hogy felesége meghalt, rádöbbent cselekményére, erős lelkiismeret-furdalást érzett, és elrohant a rendőrségre saját magát feljelenteni.
-Ezt biztos enyhítő körülménynek tartottam! - jegyezte meg és lapozott
tovább. Újra megcsörrent a telefon. Szólt, idegesítően berregett, de végre működésbe lépett az üzenetrögzítő. - De tudsz csörögni! - mérgelődött, de már a következő ügyet tanulmányozta. E.J. harmincnégy éves tisztviselő ellen emberölés bűntette miatt indult eljárás. A vádlott feleségével, gyermekével, anyósával és sógornőjével élt együtt, mégpedig - ahogy az a későbbi tanúvallomásokból kiderült - igen jól, egyetértésben. A vádbeli cselekmény elkövetésének napján, munka után egy barátjával italozott, majd mindketten, kissé italos állapotban, felmentek a vádlott lakására, ahol mindannyian békésen megvacsoráztak. Vacsora közben az egész társaság több liter bort fogyasztott el. A vendég ezután eltávozott. Hamarosan a vádlott ismét el akart menni otthonról, hogy az italozást folytassa. Felesége igyekezett őt visszatartani, mert látta, hogy erősen italos és tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor nagyon ingerült lesz. A vádlott pénzt követelt, majd feleségét, aki le akarta vetkőztetni, megrúgta, kis gyerekére - szokása ellenére - durván így kiabált: „Minek nézel ide, kiszúrom a szemedet!” Ezután egy szekrénybe belerúgott, úgy, hogy annak üvege összetört. Felesége a konyhába, majd a nyitott folyosóra menekült, ahol a férfi körbekergette. Közben kisietett a sógornő és ő is igyekezett a vádlottat visszatartani. A férfi erre hirtelen megragadta sógornőjét és a korlát fölött a második emeletről ledobta az udvarra. Miközben a ház lakói a haldokló asszonyt felhozták, a vádlott - teljes közömbösséggel a cselekmény iránt - egyre csak az ötszáz forintot követelte, hogy kocsmába mehessen.
-Ez az ember lenne? - kérdezte. A rendőrorvos tanúként a tárgyaláson azt a
véleményt terjesztette elő, hogy a vádlott ugyan erősen ittas volt, de nem volt teljesen ittas állapotban. Ugyanis arra a kérdésre, hogy hol van, meg tudta mondani, hogy rendőrorvos vizsgálja, és azt is tudta, hogy azért hozták be a rendőrségre, mert valakit ledobott az emeletről. Ezt az embert halálra kellett ítélnie. - Nem, mégsem! Örvendezett, amikor továbblapozott. A bírósági szakértők véleménye ugyanis az volt, hogy a vádlott a cselekmény elkövetésekor olyan ittas állapotban volt, amelyben képtelen volt a cselekmény veszélyességét felismerni. Az ellentétes orvosi vélemények miatt az Egészségügyi Tudományos Tanács felülvéleményezte az ügyet, és véleményében kóros ittasságot állapított meg.
Ismét megszólalt a telefon, de a bíró nem vette fel. Lázasan folytatta tovább a keresést. Egy harmincöt éves férfi anyagyilkosság vádjával került a bíróság elé. Az idős anya ágyban fekvő beteg volt, de egy este felkelt, szenet rakott a tűzhelybe és közben a szén egy részét elszórta. A vádlott, aki éppen előzőleg hozta rendbe a lakást, szemrehányásokkal illette anyját, majd fejbe ütötte és amikor az öregasszony előrebukott, megfojtotta. A kórrajzi adatok és a tanúvallomások szerint az öregasszony előrehaladott érelmeszesedésben és agyi érelmeszesedés alapján kifejlődött elbutulásban szenvedett, s betegsége olyan előrehaladott állapotban volt, hogy testi szükségleteit sem tudta segítség nélkül elvégezni. Az ilyen beteg ápolása igen nehéz és rendkívül nagy türelmet igénylő feladat, amelyet a hozzátartozók általában kórházra, vagy szociális otthonra szoktak bízni. Az összes tanúvallomások azt bizonyították, hogy a vádlott, aki mindig igen nagy szeretettel csüggött anyján, ezt a nehéz feladatot vállalta. Nem akarta az anyját szociális otthonba adni; napi munkája után főzött, takarított, ellátta és tisztán tartotta anyját. A tanúvallomások szerint anyjával mindig szeretetteljes hangon beszélt, több tanú emlékezett régebbi kijelentéseire is, amelyek szerint azért nem nősült meg, mert anyját nem akarta elhagyni. Egyébként szorgalmas, pályáján előrehaladó, csendes, zárkózótt természetű ember volt. Anyjának az ápolása az utolsó években minden szabad idejét lekötötte, és anyja iránt érzett minden szeretete ellenére egyre jobban érezte, milyen sivár, mennyire más az élete, mint a barátaié, munkatársaié. Két érzés küzdött benne: az elkeseredés és az anyjához való kötöttség. Reális megoldást éppen emiatt nem tudott találni. A cselekmény elkövetésének napján a vádlott fáradt és kimerült volt, mert anyja nyugtalansága miatt több éjszaka nem aludt. Amikor az anyja az éppen rendbehozott konyhát bepiszkította, az elkeseredés indulatban tört ki, a rövidzárlatos mechanizmus működni kezdett, ami - átugorva a régi magatartására annyira jellemző türelmet, s minden reális meggondolást - a brutális cselekményhez vezetett.
Újra csörögni kezdett a telefon.
-Hogy némulnál el! - fortyant föl, de a telefonhívásnál is jobban idegesítette
az, hogy az ügyiratból hiányzott a többi oldal. S nem emlékezett az ítéletre. - Elítéltem volna ezt a szerencsétlen anyagyilkost? - Zúgott a feje. Képtelen volt visszaemlékezni. De máris a következő dossziét nyitotta fel. W.D. fiatal korában túlzott önérzetű és önbecsülésű személyiség volt, emellett rendkívül sértődékeny. Vonatkoztatásos gondolatai, ahogy az utólag kimutatható volt, már tizennyolc éves korában megkezdődtek, de mindvégig - a bűntényig - rejtve maradtak. Ettől az időtől kezdve abban az érzésben élt, hogy fiatalkori maszturbációjáról mindenki tud és mindenki célzást tesz rá. Ez az érzés egyre fokozódott és negyven éves korában érte el a tetőfokát, amikor is úgy érezte, hogy ez az ifjúkori bűne, valamint a serdülés korában egy ízben elkövetett perverzitása az egész község előtt ismeretes és az egész falu megveti érte. Elhatározta, hogy családjával és összes üldözőivel végez. Először családját irtotta ki, majd az „ellenséges” falut próbálta felgyújtani, a menekülő lakosok közül kettőt megölt és négyet súlyosan megsebesített…- Nyilvánvaló téveseszmék! Nem ítélhettem halálra! - csapta össze a dossziét.
Arcát a tenyerébe temette. Szemét dörzsölte. Belefáradt a hiábavaló keresésbe. Cigarettára gyújtott, és elindította az üzenetrögzítőt: „Apa! Csak én vagyok… Miért nem veszed fel a telefont? „Apa! Megint én vagyok!… Akármi legyen a dolgod, holnap ebéd nálunk, el ne felejtsd! Máté mellett a helyed.” „Bíró úr! Tudom, hogy otthon van! Ha nem veszi fel a kagylót, más megoldást találok!” Morlay megrémült. Annak az embernek a hangja volt, aki őt a parkban leszólította. Odakapott a telefonhoz és kikapcsolta. Ült dermedten, majd újra megnyomta a gombot. „Ezt hallgassa meg!” Morlay két pisztolylövést hallott. „Nem Isten ítélkezik!” Morlay megint kikapcsolta a készüléket. A fürdőszobába sietett, még egy Xanaxot vett be, de amint a gyógyszert lenyelte, émelygés fogta el, kavarogni kezdett a gyomra, mélyeket lélegzett, hogy a hányást elkerülje. Visszament a könyvtárszobába, kimerülten zuhant bele a fotelba, hátrahajtotta a fejét, becsukta a szemét, és akarata ellenére elaludt. Órák teltek el, amikor a telefon újra megszólalt. Morlay fölriadt, és felkapta a telefont. Férfihang szólalt meg:
-Jó estét kívánok!... Kovács rendőrszázados vagyok... Morlay bíró úr?
-Morlay.
-Elnézést kérek a késői zavarásért!… Helyszínelünk egy öregek otthonában.
Itt az egyik bentlakó főbe lőtte magát…és egy magának címzett búcsúlevelet hagyott hátra… Felolvashatom?
-Megkérem rá!
-Akkor olvasom…”A bíró úr mégsem tévedett. Az életfogytiglan súlyosabb
büntetés, mint a halálos ítélet.Hiba volt annak megváltoztatását kérnem!”
-Ki volt ez az ember? - kérdezte Morlay.
-Moravek Károly orgonaépítő.
-Moravek! Úristen!… - sóhajtott a büntetőbíró.
-Zaklatta magát?
-Egyszer találkoztam vele séta közben…
-Akkor minden rendben van, bíró úr?
-Igen. Köszönöm, hogy értesített.
-Én köszönöm a türelmét, bíró úr! Jó éjszakát!
A nyomozó letette a telefont. Morlay elsápadt, ült és csak bámult kifelé az ablakon.
Hivatástudata mindvégig töretlenül élt benne, most mégis fiának adott igazat, hogy inkább ügyvéd lett belőle. A könyvtár csendes homályában, rövid töprengés után a telefonhoz ment, pszichiáter barátját hívta fel, s másnap reggelre találkozót beszélt meg vele. A nyugalmazott pszichiáter professzor volt ugyanis az az ember, aki a büntetőbíró lelkét, ha az a helyéről némiképp kibillent, mindig vissza tudta mozdítani. De a fasori gimnáziumból az egykori padtárs másban is a segítségére lehet talán, remélte a bíró.
Menyének tudnia kell-e arról, hogy a kisfiára felügyelő, idős bébiszitter exférje: kegyelmet kapott gyilkos volt? Aki a rá kirótt büntetést leülte, majd önmaga vetett véget életének?
S az idős asszonynak, aki fiát és lányát egyedül nevelte fel, tudnia kell-e azt, hogy exférjét annak a gyermeknek a nagyapja ítélte halálra, akinek ő már fogadott nagyanyja?
És unokájának kell-e tudnia valamit is az egészből?
Morlay visszaült a fotelba, majd egy CD-t tett fel, és Bachot hallgatott. Lelkének háborgása csillapodni kezdett, s a válaszai is megszülettek a történtek után felmerült kérdéseire. Ám azokban nem volt még biztos, és abban sem, hogy barátja a titkok megőrzését fogja-e majd javasolni. Amiknek a terhét - a többihez csomagolva - cipelheti magával az Úr színe elé.
Nézte, nézte a hold fénykorongját, amint az a könyvtár ablakán észrevétlenül nyugovóra tért.
0 Megjegyzések