Szakáli Anna: Szégyenlős szatyor

A hosszú vendégség alatt egy pár alkalommal, hogy könnyítsünk a háziak dolgán, Gyuszi ment el vásárolni a közeli kis magán ábc-be, amely ugyan abban az utcában volt, amelyben laktunk. Amiért itthon morgolódni szokott, azt most örömmel vállalta, egyrészt, hogy megmutassa a háziak előtt, hogy milyen készséges, más részt nagyon megkedvelte a ház szorgalmas asszonyát, Juliannát és könnyíteni akart rengeteg munkáján és a tennivalók között.
Már csak egy szatyrot kérek! – szólt Julikának, aki azonnal belépett a kamrába és válogatni kezdte az alkalmas hordozó eszközt.
Gyula utána lépett, félig a kamra ajtóba állva.
-E nem jó! Ez se! – lehetett bentről hallani, miközben a nylon és egyén anyagokból készült táskák neszezése szűrődött ki.
- Az jó lesz! –szól Gyula.
- Nem, azt nem adom!
- Miért nem? Jó lesz az! – erősködött a párom és nyúlt a táska után.
- Azt nem adom! – nyomta meg a hangsúlyt Julika. – Az a szégyenlős szatyor!
- Milyen szatyor? – kérdezett vissza Gyula.
- Hájszen, szégyenlős, mert likas az oldala!
Gyula egy másodpercig megakadt a mozdulatban, majd hahotázva felnevetett, mint amikor önfeledten, könnye csordultig nem bírja abba hagyni az ember és ebben a nevetésben éppen úgy megtisztul a lélek, mint a bánatos sírásban.
Mikor kicsit csillapodott a nevetése, odalépett Julihoz és szeretettel átölelte a vállát.