Egyik este, a jóleső melegséget árasztó tűzhely oltalmában, igen jó ízű beszélgetésbe merültünk, és ahogy haladt az idő, úgy erősödött a vágy mindenkiben, hogy a többieket megnevettesse egy-egy jó tréfával, történettel.
Voltunk vagy tízen a szobában. Ki az asztal mellett, ki az ágy szélén talált magának helyet. Egy kis estéli beszélgetésre átjött a másik Péter Ferenc nevű koma ember is, akinek Tanú volt a ragadvány neve, mert annak idején egy peres ügyben a hatóságok beidézték, és azóta magán hordja az akkori demokráciát igazoló tanúsítványt, mely szerint hátralévő életében a törött orrcsont igazolja, hogy eleget tett állampolgári kötelességének, és az igazság kiderítése érdekében tanúként meghallgattatott. A baj talán ott leledzett, hogy aki lopott a kommunából, s amint kiderült nem is először nyúlt hozzá a közöshöz, az román származású ember volt, és aki ezt éppen meglátta, az meg székely. S amint azt a történelemből tudjuk, kicsi differencia keletkezett eme két nép között a hatalom jóvoltából. És hogy milyen jellegű volt ez a differencia azt ez az eset is bizonyítja. De ez is, mint annyi más, amikor túl van az ember a megpróbáltatáson bolondozásra ad okot.
Aztán egyre másra jöttek elő a sikamlósabb történetek, melyek itt történő közlése lehetetlen.
Julika, a ház asszonya, csendes szelídséggel hallgatta a történeteket, jókat kuncogva a néha kicsit csattanósabb eseményeken, melyeket persze jobbára a férfiak engedhettek meg maguknak, mert székely asszony nem rondálkodik a szájával. Hanem amikor már egymás térdét csapkodtuk nevetés közben és az arcokon kivirultak a felszabadult hangulattól a rózsafoltok, Julika néni is megszólalt.
- Na, most én mondok egyet! Ez nem olyan erős. – védekezett előre.
Mindenki azonnal elhallgatott és élénk figyelemmel várta a történetet. Vajon mit fog elmesélni Julika, a kedves, mosolygós, szelíd hangú, igen szorgalmas székely asszony, akinek szinte más gondolatát eddig nem is ismerhettük meg, csak a gyermekei és az állatai iránti féltő gondoskodást.
- Férjhez megy a székely leány, - kezdte a történetet – s az anyja szép, kicsi fecskékkel mintázott hálóinget veszen a nászéjszakára neki.
Megtörténik az esküvő, meg a lakodalom, és el kell töltsék a nászéjszakát. Másnap a fiatalasszony igencsak szemérmesen hallgat, s így az anyja nem tudhat meg semmit. Egy idő után azonban annyira furdalja oldalát a kíváncsiság, hogy furfangos kérdéshez folyamodik, s ekképpen szól az immáron fiatalasszonyhoz: - Hát, leányom! Mit szólt az urad a szép hálóingedhez? Tetszettek–e neki a kicsi fecskék?
- Hagyja el édesanyám! Nem törődött az a fecskékkel, hanem rögvest a fészekre szállt! – fejezte be kicsit pironkodva Julika a történetet.
Valóban nem volt nagyon erős, de nagyon sok üzenet volt benne. Nekem még jobban is tetszett, mint az előzőek. Ahogy ránk, asszonyokra pillantott közben, fürkészve, hogy értjük-e valójában miről van szó, nem kellett mondanunk semmit, mert értettük. Nevettünk, de legbelül arra gondoltunk, nem mindig jó az, ha nem a kicsi fecskék szívet melengető röptét, szárnyaik ívét, csillogó szemeiket veszi észre először a párunk…
Voltunk vagy tízen a szobában. Ki az asztal mellett, ki az ágy szélén talált magának helyet. Egy kis estéli beszélgetésre átjött a másik Péter Ferenc nevű koma ember is, akinek Tanú volt a ragadvány neve, mert annak idején egy peres ügyben a hatóságok beidézték, és azóta magán hordja az akkori demokráciát igazoló tanúsítványt, mely szerint hátralévő életében a törött orrcsont igazolja, hogy eleget tett állampolgári kötelességének, és az igazság kiderítése érdekében tanúként meghallgattatott. A baj talán ott leledzett, hogy aki lopott a kommunából, s amint kiderült nem is először nyúlt hozzá a közöshöz, az román származású ember volt, és aki ezt éppen meglátta, az meg székely. S amint azt a történelemből tudjuk, kicsi differencia keletkezett eme két nép között a hatalom jóvoltából. És hogy milyen jellegű volt ez a differencia azt ez az eset is bizonyítja. De ez is, mint annyi más, amikor túl van az ember a megpróbáltatáson bolondozásra ad okot.
Aztán egyre másra jöttek elő a sikamlósabb történetek, melyek itt történő közlése lehetetlen.
Julika, a ház asszonya, csendes szelídséggel hallgatta a történeteket, jókat kuncogva a néha kicsit csattanósabb eseményeken, melyeket persze jobbára a férfiak engedhettek meg maguknak, mert székely asszony nem rondálkodik a szájával. Hanem amikor már egymás térdét csapkodtuk nevetés közben és az arcokon kivirultak a felszabadult hangulattól a rózsafoltok, Julika néni is megszólalt.
- Na, most én mondok egyet! Ez nem olyan erős. – védekezett előre.
Mindenki azonnal elhallgatott és élénk figyelemmel várta a történetet. Vajon mit fog elmesélni Julika, a kedves, mosolygós, szelíd hangú, igen szorgalmas székely asszony, akinek szinte más gondolatát eddig nem is ismerhettük meg, csak a gyermekei és az állatai iránti féltő gondoskodást.
- Férjhez megy a székely leány, - kezdte a történetet – s az anyja szép, kicsi fecskékkel mintázott hálóinget veszen a nászéjszakára neki.
Megtörténik az esküvő, meg a lakodalom, és el kell töltsék a nászéjszakát. Másnap a fiatalasszony igencsak szemérmesen hallgat, s így az anyja nem tudhat meg semmit. Egy idő után azonban annyira furdalja oldalát a kíváncsiság, hogy furfangos kérdéshez folyamodik, s ekképpen szól az immáron fiatalasszonyhoz: - Hát, leányom! Mit szólt az urad a szép hálóingedhez? Tetszettek–e neki a kicsi fecskék?
- Hagyja el édesanyám! Nem törődött az a fecskékkel, hanem rögvest a fészekre szállt! – fejezte be kicsit pironkodva Julika a történetet.
Valóban nem volt nagyon erős, de nagyon sok üzenet volt benne. Nekem még jobban is tetszett, mint az előzőek. Ahogy ránk, asszonyokra pillantott közben, fürkészve, hogy értjük-e valójában miről van szó, nem kellett mondanunk semmit, mert értettük. Nevettünk, de legbelül arra gondoltunk, nem mindig jó az, ha nem a kicsi fecskék szívet melengető röptét, szárnyaik ívét, csillogó szemeiket veszi észre először a párunk…
0 Megjegyzések