Szabó Jolán: Külvárosi istenváltó

Mit mondhatnék, nyomozó úr, nem tudok semmit. Szegény Mira a légynek sem ártott.
Hogy voltak-e ellenségei? Honnan lettek volna! Három éves volt Robika, a fia, amikor megözvegyült. A szövőgyárban dolgozott, négy műszakban, hogy Robikának meg legyen mindene, mint a többi gyereknek, akiket két szülő nevelt.
Istenfélő volt Mira. Vasárnap délelőttönként kézen fogta a fiát és mentek a templomba. Szépen felöltözve, kalappal a fején, csipkekesztyűben, úgy nézett ki, mint egy igazi úriasszony. Amikor ideköltöztünk, a szomszédos családi házba, éppen gyesen voltam a lányommal. Húsvét volt, mások a locsolkodással, rokonlátogatással voltak elfoglalva, mi pedig három napig csak pakoltunk és rendezkedtünk. Zoli fiam, aki egyidős Robikával, durcáskodott, mert kiszakítottuk a megszokott környezetéből és idehoztuk, a pesti külvárosba, ahol a gyárak megmérgezték a levegőt, s nem lehetett szabadon kószálni az utcákon, és hajnalban már behallatszott a villamos csörömpölése, ahogyan a sarkon befordult.
Néhány nap alatt a két kisfiú összebarátkozott és Robika minden napos vendég lett nálunk. Mira szégyenkezett is, hogy a fia iskola után állandóan nálunk lábatlankodik. Megnyugtattam, hogy nem baj, legalább Zoli sem unatkozik, megmarad itthon, mert nem szívesen engedném el egyedül az ismeretlen kerületben sehová, vele menni csak akkor tudok, ha a kicsit sétáltatom. Teltek az évek, a fiúk elválaszthatatlan barátokká lettek. Robika tisztelettudó, barátságos gyerek volt. Igaz, ártatlan, nagy kék szemében már kamasz korában ott csillogott az a pajzán kis fény, amelynek láttán úgy éreztem, hogy kalandos élete lesz, mert nem tud ellenállni a kihívásoknak.
A férjem is megkedvelte a kisfiút, és később, amikor Mirát jobban megismerte, őt is a szívébe zárta. Ha színházba mentünk, vagy moziba, rendszerint hívtuk magunkkal és a vállalati bulikra is elvittük, hátha összemelegedik férjem valamelyik facér kollégájával. De Mira ellenállt minden kísértésnek, mert számára csak a fia létezett, s nem akarta kockára tenni kettőjük jó kapcsolatát egyetlen férfi kedvéért sem.
Szép, dús fekete hajába harmincöt éves korára már ősz hajszálakat csempészett a pénzhiány. A házra egyre többet kellett költeni és a fizetésének minden fillérjét felélték, gondos beosztás mellett is. A gyárban üzemrészeket zártak be, megkezdődtek az elbocsájtások. A férjem biztatta, hogy váltson munkahelyet, de a szomszédasszony hajthatatlan maradt. Mint akkor is, amikor a két fiút nyári munkára biztatta, pedig szerényen ugyan, de gondtalanul megéltünk kettőnk fizetéséből. Zoli fiam is tiltakozott, hogy miért kell a nyarat munkával tölteni, ha külön órákra akar járni a vívás mellett. Abból nem engedtünk, hogy legalább két nyelvből le kell tenni a középfokú nyelvvizsgát érettségiig, s kénytelen volt belátni, rá nem ragadnak úgy az idegen szavak, mint a húgára.
Harmadikos gimnazisták voltak, amikor véletlenül meghallottam a két fiú vitáját. A kertben üldögéltek a szaletli alatt. Robika vitte szót.
- Ugyan, Zoli, ne hülyéskedj! Jó buli lesz, ne hagyd ki. Nem lehetsz annyira fáradt.
- Próbáltál már naponta tizenkét órát dolgozni? Reggel négytől hatig újságot hordok ki, utána meg Karcsi bácsi műhelyében autókat mosok.
- Nem is vagy igazi barát! Neked is meg a családodnak is a pénz az istenetek! Bezzeg mi csak anyám keresetéből élünk, mégis legalább annyi cuccom van, mint neked! Tudod, mit? Tíz év múlva ezerszer gazdagabb leszek nálad! Te csak gürcölj! Majd megtudod, hogy munkával nem lehet pénzt keresni!
Látja, nyomozó úr, még mindig könnybe lábad a szemem, pedig a beszélgetés óta eltelt húsz év. Még ma is magam előtt látom Zoli dühtől és szégyentől piros arcát.
Attól a naptól kezdve a fiúk nem keresték egymás társaságát. Mira egyre kevesebbet jött át hozzánk, legtöbbször akkor beszélgettünk, ha a kertben dolgoztunk. De ott volt közöttünk a drótkerítés.
Érettségi után a fiam egyetemre ment, Robika meg dolgozni kezdett. Mira sohasem mondta, mivel foglalkozik a fia, csak azzal dicsekedett, hogy lám, hiába zárt be a gyár, egy ideig még munkanélküli lesz, de utána Robika bejelenti a vállalkozásába és nem kell dolgoznia. Szorgalmas gyerek a Robika, lám, milyen nagy kocsival jár. A nyakában vastag aranylánc, kezén karkötő, kisujján gyémántgyűrű. Mira büszke volt a fiára, csak úgy ragyogott.
Azután évekig nem is láttam a fiút, nem is figyeltem, az már igaz, volt nekem elég bajom. A férjemet elbocsájtották a munkahelyéről, engem leszázalékoltak. Mire Zolikám végzett az egyetemen, akkor kezdte a lányom. Friss diplomásként nem tudott elhelyezkedni. Összeült a családi kupaktanács és az összes megtakarított pénzünket kockára téve, nyitottunk egy éjjel-nappal nyitva tartó közértet a szomszédos utcában. Szerényen, de megéltünk belőle.
Mira házát teljesen felújították. A köztünk lévő, meg az utca felőli kerítést is tömör téglakerítésre cserélték. Szinte sohasem láttam a szomszédasszonyt, csak a távirányítós kapu forgalmából gondoltam, hogy jól megy a sora. Megérdemli, hogy a fia tejben-vajban fürössze, hiszen érte áldozta az egész életét.
Zoli két éve megnősült és elköltözött a feleségéhez Sopronba. Jó állást kapott és nagyon boldog. A lányom meg kiment tanítani Párizsba, így azután ketten maradtunk, a papával. Eladtuk a közértet, szétosztottuk a pénzt a két gyerekünk között. Csak annyit tartottunk meg, hogy életünkben ne kelljen rájuk szorulni.
Tudja, nyomozó úr, ilyenkor szoktunk kávézni. Megkínálhatom egy erős feketével? Lassan dél lesz és menni kell az ebédért. Nem hozatjuk házhoz, amíg a papa el tud menni érte. Én már annyira nagyot hallok, hogy egyedül nem merek az utcán közlekedni. Még elütne valaki.
Tejet kér vagy cukrot? Mindkettőt? Tessék csak fogyasztani.
Ott tartottam, hogy két éve egyedül maradtunk. Már elment a papa az ebédért, bevallhatom magának, nyomozó úr, hogy azért hordjuk az ebédet, mert nem tudok főzni. Elfelejtettem a recepteket. Képzelje el, egyszer a mák helyett kávét tettem a kalácsba. Összekevertem a dobozokat, mert egymás mellett vannak a spájzban. A tetejére meg a vaníliás cukor helyett sütőport szórtam.
Mikor beszéltem Mirával utoljára? Egy hónappal ezelőtt. Kileste, mikor megy el a férjem vásárolni és átjött. Nyitva volt a kapu, észre sem vettem, egyszer csak ott állt mellettem a nappaliban. Rövidre vágott hófehér hajjal, ezernyi ránccal az arcán, megroggyanva. A szeméről ismertem meg. Leültettem, megkínáltam kávéval és megdöbbentem. Úgy reszketett a keze, hogy a kávéscsésze virtustáncot járt benne. Hiába mondtam, hogy beszéljen hangosabban, ugyanúgy mondta a magáét. Kénytelen voltam a szájáról leolvasni a mondandóját. Rossz úton jár Robika, nagyon félti. A pénz az istene. Az üzlettársai is olyan furcsa figurák. A múltkor az egyik otthagyta a táskáját és megnézte, mi van benne. Pisztoly volt az üzleti papírok között. Nem volt otthon Robika, ezért felhívta a rendőrséget. Ugye, jól tette, kérdezte és megnyugtattam, hogy igen.
Aznap kelkáposzta főzelék volt fasírttal az ebéd, meg piskótatekercs. A papa három terítéket tett az asztalra, ha már átjött, ebédeljen velünk. Mira falta a főzeléket és dicsérte, milyen finom. De a pisztolyról és a rendőrségről nem mondott többet.
Tegnap hallottuk a lövést. Hangos volt. A papa nem engedte, hogy kimenjek vele megnézni, mi történt. Majd elmondja az ebéd után, mit látott. Én szunyókálok minden délután egy órácskát.
Mondja, nyomozó úr, mi lesz most azzal a szegény Robikával? Egyedül, az anyja nélkül?