Kovács Klaudia: A fájó elmúlás

Szívem csak egy dallamot játszik,
Arcomon egy érzés cikázik.
Tekintetemben egy alak áll,
egyetlen, szótlan sötét szempár.
Csak állok, és nézek rá némán,
szemében látom, ő is visszanéz rám.

Szánk néma, nincsen szavunk,
de talán mégis egymásra gondolunk.
A napok valahogy telnek most boldogan,
próbálok ránézni teljesen gondtalan.
De súly nehezedik szívemre,
napjainkon rajta az elmúlás bélyege.

Olyan jó látni két szemét,
látni arcát, édes tekintetét!
De pár nap múlva vége az évnek,
elveszi őt tőlem a végzet.
Szólni nem szólhatok,
szívemet mégis nyomják nehéz mondatok.
Most hozzád szólok, bár nem hallod,
talán egyszer rájössz, ha csendben hallgatod.
A szíved néma zaja tán megsúgja egyszer,
volt valami, mihez nem volt merszed.
Talán majd érted, örökre nem várhatok,
ha nem ígérnek semmit a múló holnapok.
Most mit mondok nekem is fáj,
a szívem most engem utál.
Érzéseim ketté szaggatnak,
szívem kérlel, adj esélyt magadnak.
Félek, reggelünknek nincs holnapja,
fájón közelít sötét alkonya.
Ebben a pár napban csak nézz rám kedvesen,
had legyen rólad pár szép emlékem.
Kérhetlek, hogy ne felejts, hol el ne temess,
Hogy ha hiányzom, emlékeid között keress.
De nem tudom mit hoz az elmúlás,
Áll-e majd kettőnk közé valaki más.
E sorokat talán valamikor megérted,
vagy vesztünk már most is érzed?
nem tudom mit mondjak még,
mit írjak,vagy ez már elég,
Kifejezni nem tudom, nagyon nehéz leírnom,
Csak néha nézz még a szemembe, csak érezzem hogy megérte.