Halkan koppan a cipőm sarka az aszfalton, fekete bőrén már átüt a só. A kocsim tíz centis hótakaró alatt szunnyad az óvoda udvarán. Éjfekete égen felhő takarja a Hold sarlóját. Magányos éj vár rám.
A Darázs telep makulátlan járdáin ritka madár a gyalogos, nappal is, éjjel is. Huszonöt puccos villa rejtőzik a természetvédelmi területből kihasított másfél hektáron, melyet kétméteres falazott kerítés ölel át, védve a meglopott erdő lakóitól, és legalább annyira óvja az ismeretlen tekintetektől. Ipari kamerák és fegyveres őrök pásztázzák a telepet, napi huszonnégy órában.
Ha az éjjeli bagoly betéved, s nem tudja igazolni, kihez jött, lelövik az őrök. A pihenőjükben öt kitömött uhu tudna erről regélni, de csőrük már némán fénylik a lakktól és üvegszemükkel sem pislantanak többé.
Kódra nyílik az automata kapu, amint belépek, már csukódik is. Innen húsz perc gyalog a házunk. Két perc után kapom az sms-t, hazavigyenek-e az őrök a járőr kocsival. Nem válaszolok. Tudják, hogy nem zavarhatnak tovább.
A tüdőm megtelik a friss, tiszta levegővel. Lassítok. Egyre éberebb leszek. Az erdő felőli neszekből már tudom, milyen állatokat késztet az éhség arra a merészségre, hogy a közelünkbe jöjjenek. A biztonságiak éjjel három körül alszanak, akkor etetem a szarvasaimat. A kamerák felveszik titkos útjaimat, de senki nem merészel szólni érte. Itt senki sem avatkozik a másik ügyeibe. Mindenki süket, néma és vak.
A férjem ügyeletes a kórházban. Néma csend a házunkban. Négyszáz négyzetméter tömör csend. Bezárom magam mögött az ajtót, nehogy még több csend lopózzon be, amint elalszom. Nincs nyitható ablakunk. És az épület szigetelése is kiváló. Gépek cserélik a levegőt, a vizet az úszómedencében, biztosítják a megfelelő páratartalmat pálmaházamban. Napközben ismeretlen kezek takarítanak, mosnak, vasalnak, beszerzik az ételeket, italokat, és ha a hűtőre mágnessel felírom a menüt, még meg is főznek.
Tulajdonképpen azért dolgozom, nehogy megöljön az unalom két utazás közben. Bejártuk a világot. A férjemnek igencsak igyekeznie kell, hová utazzunk legközelebb. Csak az ötcsillagos szállodai szobája meglegyen.
Beleszürkülök ebbe a kétszemélyes luxus magányba. Hányingerem van az egésztől. Elfelejtek mosolyogni. A barátnőim anyagi gondokkal küszködnek, nevelik a gyerekeiket, lassan az unokáikat. Dolgoznak éjt nappallá téve, vagy munkanélküliek, házasságban élnek vagy válnak, örülnek, sírnak, vágyakoznak, bosszankodnak. Élnek. Ők élnek. Időnként együttesen és egyhangúan engem irigyelnek. Kellemetlen számomra. Ugyanaz vagyok, aki gimnazista korunkban voltam.
Fogalmuk sincs arról, hogy én csak vegetálok.
Nagy családot akartam, legalább négy gyereket, akikkel amolyan zajos olasz család módjára élnénk. Miközben gyakorolnám a következő koncertem anyagát, a gyerekek összevesznének a nappaliban és rohannának hozzám, hogy tegyek rendet köztük. Fára másznának a kertben, onnan a tetőre, a focilabda nyaranta többször kitörné valamelyik ablakunkat, hogy az üvegesnél már folyószámlánk is lehetne. Horzsolásra, karcolásra, kisebb játéksebesülésre, Sebaj Tóbiás lenne a gyógyír, a gyerekkori kopott játék mackóm, aki engem is annyiszor megvigasztalt. Ha már az sem segítene, szüleim, mint nagyszülők, mert természetesen nálunk laknának, azonnal kitalálnának egy ügyes trükköt, amellyel elfeledtetnék a fájdalmat.
A sors másként akarta, büntet, az el sem követett vétkeimért.
Az ínhüvelygyulladásom miatt legtöbbször csak a port törlik a zongorámról. Huszonöt évi házasság alatt egyszer sem estem teherbe. A férjem sikeres nőgyógyász, elvitt valamennyi neves kollégájához. Végigjártam a poklokat. Végül nyugtázta, nekem nem lehet gyerekem, de nem hagy el. Jó ez így. Legalább nem kell lemondanunk semmiről. Mármint a gyerek miatt.
Kijátszottam a sorsot, mert óvónő lettem. Diplomás óvónő. Mindegyik gyerek egy kicsit az enyém is. Három évig. Ismerem a gyerekek szüleit. Patrik papáját különösen. Harminc éves, jóképű macsó. Két hétig nála van a fia, két hétig meg az elvált feleségénél. Szerencsére.
Felteszem Beethoven Örömódáját. Garantáltan nem alszom el.
Letusolok. Lejár a lemez, mire megelégelem a vízsugarak simogatását.
A bőröm még mindig feszes és sima. Harmincötnek nézek ki, pedig negyvenöt éves vagyok. A tükörben látom, hogy a pocakom nagyobb a szokottnál. Duzzadt a mellem.
Szívja magába a bőröm a testápolót. Illatos vagyok, mint egy drogéria. Rám tör a hányinger a saját testápolóm szagától. Jézusom! Csak nem vagyok terhes?
Lázasan keresgélek a szekrényben, kell lenni valahol egy terhességi gyorstesztnek. A keresztlányom hagyta itt véletlenül, én meg eltettem, hogy legközelebb visszaadjam. Mi lenne, ha valóban áldott állapotban lennék? Huszonöt évesen. Dénes éppen csak letette a szakvizsgát. Albérletben lakunk a külvárosban. Nincs terhességi teszt. Émelygek. Hányingerem van.
Butaság. Ott a terhességi teszt. Kipróbálom. Legalább nem kell kidobnom. Ráérek. Nincs semmi dolgom. Semmit nem jelent, hogy kimaradt a menzeszem. Lassan belépek a változó korba. Szemem körül pókhálónál vékonyabb ráncok. Ahhoz túl sok a tükör a lakásban, hogy elfeledhessem a koromat. Nosztalgia a fürdőszobában című fejezet következik.
Jobb, ha megyek és megnézem a pálmákat. Beállítom a hőmérsékletet és a páratartalmat is ellenőrzöm.
Pontosan húsz perc.
Újra fogat mosok. Hibátlan, fehér fogaimmal elmehetnék fogpasztát reklámozni. Úgyis a drága termékeket jól szituált középkorú nőkkel reklámozzák.
Most szépen kidobjuk a tesztet és megyünk aludni.
Jézusom! Ez pozitív! Gye-re-künk lesz! Biztosan veszélyeztetett terhes leszek. Nem leszek. Vagyok! Megváltozik az életünk. Értelmet kap. Egyidős lesz Sári barátnőm első unokájával. Megbeszéljük majd, melyik gyerek mikor ül fel először, megeszi a spenótot, vagy sugárban kiköpi. Előre élvezem!
Megváltozik az életem. Az életünk. Meg kell mondanom a férjemnek. A szüleimnek. Nagy lesz az öröm! Végleg abbahagyom a munkát, nevelgetem a csemeténket. Mindenképpen el kell érnem, hogy a szüleim felköltözzenek hozzánk. Veszünk nekik egy kisebb családi házat, valahol a közelben. A szüleim tisztelik a férjemet, de nem szeretik. Nem jönnek hozzánk, mi járunk hozzájuk. Pontosabban évek óta csak magam megyek. A férjem rendszerint éppen akkor ügyeletes, amikor mennünk kellene. Anyám nyugtatgat. Nekik az a jó, ami nekem. Legyen jó az életem. Gondtalan. A szemében mégis ott fészkel a féltés. És a szomorúság.
De ennek vége lesz! Hamarosan.
Először is Sebaj Tóbiást kell megkeresnem, mert tudnia kell, hogy dolga lesz. Holnap szépen kimosom, megszárítom, odaültetem a párnám mellé, hogy vele aludjak el. Ő meg velem.
Hová is tettem? Megvan! Levittem az alagsorba, mert a férjem ki sem állja. Ott tartom a régi iratok mögött. Oda soha senki sem nyúl. Régen kidobhattam volna, de nincs szívem hozzá. A férjem gondosan kiválogatta őket, évszám szerint bedobozolta és elférnek az alagsori beépített szekrény aljában.
Rohanok a lépcsőn. A kopott mackó ott van, ahová rejtettem. A dobozok mögött. Sietségemben kiesik a legvékonyabb doboz. Az 1990. évi. Tartalma szétszóródik a márványlapon. Orvosi jelentések. Diagnózisok. Abban az évben közölték velem, hogy nem lehet gyerekem.
Felkapom az összes papírt és a dobozával együtt, hónom alatt a mackóval, felviszem. Meg kell tudnom, miért nem estem eddig teherbe. Jaj, csak nincs valami bajom! Egészséges lesz a kisbabám?
Nőgyógyász feleségeként remélem ragadt rám annyi ismeret, amely ahhoz kell, hogy a leletekből kihámozzam a lényeget. Izgatottan rágyújtok. Félig szívom a cigarettát, mire rájövök, hogy már nem szabad. Úgy látom, a protokoll szerinti valamennyi vizsgálaton átestem, és mindegyik leletem negatív. Mélyeket lélegzek. Nyugalom, nem lesz semmi baj. Bal kezemben fogom Sebaj Tóbiást, el nem engedném semmi pénzért. Nini, egy világoskék kórházi boríték. A férjemnek címezve. Bontatlanul. Hogyan kerülhetett a leleteim közé, hacsak nem ebben is valamelyik vizsgálati eredményem lapul? A sokadik téves diagnózisom, mert nekünk MOST GYEREKÜNK LESZ! Tizenkilenc év után már egyébként is mindegy, miben tévedtek az orvosok. Elérkezett napvilágra kerülésének ünnepélyes pillanata. Felbontom. Ma már csak jó dolgok történhetnek velem. Bocsánat, velünk. Mert már ketten vagyunk.
Hogy kerül ide a férjem lelete? Dr. Kovacsics Kelemen….MI???? Steril?
Ezért mondta hát, hogy nem hagy el, akkor sem, ha nem lehet gyerekünk!
Akaratlanul is megszorítom Sebaj Tóbiás torkát. Meghalna szegény, ha élne.
Érzem, hogy ég az arcom. Kalapál a szívem.
Jézusom! Patrik apukája lesz a gyerekem apja? Egy kóbor numerából, negyvenöt évesen adatik meg, hogy anya lehetek? Huszonöt évi házasság alatt egyszer léptem félre! Patrik apuka azóta is üldöz, telefonon hívogat, hogy nálam jobb nővel még nem volt dolga. Virágcsokrokat küldözget futárral. Valahol a tárcámban ott lapul a névjegye. Felhívom. Mi az a tizenöt év korkülönbség? Semmi!
Akarom ezt a gyereket! Mindenáron!
A férjem elhagy, az már biztos. De nem érdekel.
Gyere, Sebaj Tóbiás, segíts, mint mindig is tetted.
Felugrok és felrohanok a nappaliba. Mezítláb. Nem számít. Éjfélt üt az állóóra. Ez sem számít!
A névjegyet gyorsan meglelem, lehuppanok a telefon melletti szófára és tárcsázok. Álmos női hang érdeklődik, ki vagyok. Bemutatkozom. Azonnal adom a férjem, jön a gyors válasz. Leteszem a telefont.
Potyognak a könnyeim. Sebaj Tóbiás szeme is gyanúsan csillog. Vagy csak a csillár csalfa fénye tükröződik benne?
A dohányzó asztalon villog, remeg a mobilom. A férjem keres. Azonnal közlöm vele, hogy terhes vagyok! Ahelyett, hogy mérgelődne, vagy számon kérné, hogy ki az apa, nevetve gratulál. Végre, erre vártunk húsz éve és siet haza, be ne menjek reggel dolgozni!
Eldobom a telefont. Ezer darabra törik a márvány burkolaton. Nem érdekel. Belehasít a fájdalom a fejembe. Összezavarodok. Muszáj beszélnem valakivel! Sára az egyetlen, akit felhívhatok. Biztosan dolgozatokat javít, mert az első csengetés után hallózik.
Végighallgat. Nem kérdez. Hadarok. Hangosan. A mondókám végére a csend tesz pontot.
A barátnőm nem szól semmit. Ott van, mert hallom a lélegzetét.
- Sára, itt vagy?
- Tudom, hogy zaklatott vagy és tanácstalan. Kérlek, még ne dönts, amíg nem ismered a teljes igazságot. Kérlek, beszélj Dénessel. Ne felejtsd el, hogy mellette milyen gondtalanul élsz. És biztonságban.
- Többet tudsz nálam. Kérlek, mondd el!
- Nem tehetem. Hidd el, nem tehetem.
Szaggatottan búg a vonal.
Becsaptak, átvertek, elárultak! Öklömmel nagyot csapok az asztalra! Sebaj Tóbiás a pocakomra esik. Persze, öreg mackóm, védem én a babát!
Kiskoromban apukám, ha dühös voltam, megkért, hogy számoljak százig és kezembe nyomott egy doboz fogpiszkálót. Rakosgattam is a kis pálcikákat egymás után sorban. Egy, kettő, három….negyvenkettő, negyvenhárom….
A századiknál rájöttem, hogy az éhség már marja belülről a gyomrom. Mint most is. Kimegyek a konyhába és kinyitom a hűtőt. Kaviár, lazacfilé, prágai sonka, téliszalámi, saláták. Nincs benne ehető.
Paprikás krumplit ennék, kolbászkarikákkal. Hosszú lével. Csípősen. Ahogyan anyukám kiszedte a tányérra, tűzpiros zsírkarikák sorjáztak a tetején. Ne edd forrón, kislányom. Várd meg, amíg hozom a savanyúságot. Káposztával töltött paprikát.
Remélem, eszembe jut, hogyan készül a paprikás krumpli. Zsír nincs, csak olívaolaj. Előre szeletelt hagyma a mélyhűtőben. A szegedi paprika helyett jó lesz a csili is. De hol találok krumplit?
Kopott mackóm eldől. Persze, a takarító személyzetnek külön hűtője van a kamrában! Tudtam, hogy okos az én mackóm. Mindent találok! Krumplit, kolbászt, zsírt, magyar paprikát, paradicsomot. És kalocsai őrölt pirospaprikát.
Felültetem Sebaj Tóbiást. Most ő morog, vagy a gyomrom?
Olyan mozdulattal hámozom a krumplit, ahogyan anyukámtól láttam. Gyorsan, vékonyan. Amíg fő az étel, olyat teszek, mit nem tettem legalább öt éve. Leülök a zongorához. Játszom, ami eszembe jut. Liszt dalokat. Gyerek darabokat. A zene elvarázsol. Nyugalom árad szét bennem.
Sebaj Tóbiás tágra nyílt szemmel figyel.
Megnyugtat a jelenléte. A babával együtt, hármasban, mindenre képesek leszünk.
Negyven perc múlva vacsorázunk. Otthonosan, a konyhában.
A paprikás krumpli illata betölti az egész házat.
A Darázs telep makulátlan járdáin ritka madár a gyalogos, nappal is, éjjel is. Huszonöt puccos villa rejtőzik a természetvédelmi területből kihasított másfél hektáron, melyet kétméteres falazott kerítés ölel át, védve a meglopott erdő lakóitól, és legalább annyira óvja az ismeretlen tekintetektől. Ipari kamerák és fegyveres őrök pásztázzák a telepet, napi huszonnégy órában.
Ha az éjjeli bagoly betéved, s nem tudja igazolni, kihez jött, lelövik az őrök. A pihenőjükben öt kitömött uhu tudna erről regélni, de csőrük már némán fénylik a lakktól és üvegszemükkel sem pislantanak többé.
Kódra nyílik az automata kapu, amint belépek, már csukódik is. Innen húsz perc gyalog a házunk. Két perc után kapom az sms-t, hazavigyenek-e az őrök a járőr kocsival. Nem válaszolok. Tudják, hogy nem zavarhatnak tovább.
A tüdőm megtelik a friss, tiszta levegővel. Lassítok. Egyre éberebb leszek. Az erdő felőli neszekből már tudom, milyen állatokat késztet az éhség arra a merészségre, hogy a közelünkbe jöjjenek. A biztonságiak éjjel három körül alszanak, akkor etetem a szarvasaimat. A kamerák felveszik titkos útjaimat, de senki nem merészel szólni érte. Itt senki sem avatkozik a másik ügyeibe. Mindenki süket, néma és vak.
A férjem ügyeletes a kórházban. Néma csend a házunkban. Négyszáz négyzetméter tömör csend. Bezárom magam mögött az ajtót, nehogy még több csend lopózzon be, amint elalszom. Nincs nyitható ablakunk. És az épület szigetelése is kiváló. Gépek cserélik a levegőt, a vizet az úszómedencében, biztosítják a megfelelő páratartalmat pálmaházamban. Napközben ismeretlen kezek takarítanak, mosnak, vasalnak, beszerzik az ételeket, italokat, és ha a hűtőre mágnessel felírom a menüt, még meg is főznek.
Tulajdonképpen azért dolgozom, nehogy megöljön az unalom két utazás közben. Bejártuk a világot. A férjemnek igencsak igyekeznie kell, hová utazzunk legközelebb. Csak az ötcsillagos szállodai szobája meglegyen.
Beleszürkülök ebbe a kétszemélyes luxus magányba. Hányingerem van az egésztől. Elfelejtek mosolyogni. A barátnőim anyagi gondokkal küszködnek, nevelik a gyerekeiket, lassan az unokáikat. Dolgoznak éjt nappallá téve, vagy munkanélküliek, házasságban élnek vagy válnak, örülnek, sírnak, vágyakoznak, bosszankodnak. Élnek. Ők élnek. Időnként együttesen és egyhangúan engem irigyelnek. Kellemetlen számomra. Ugyanaz vagyok, aki gimnazista korunkban voltam.
Fogalmuk sincs arról, hogy én csak vegetálok.
Nagy családot akartam, legalább négy gyereket, akikkel amolyan zajos olasz család módjára élnénk. Miközben gyakorolnám a következő koncertem anyagát, a gyerekek összevesznének a nappaliban és rohannának hozzám, hogy tegyek rendet köztük. Fára másznának a kertben, onnan a tetőre, a focilabda nyaranta többször kitörné valamelyik ablakunkat, hogy az üvegesnél már folyószámlánk is lehetne. Horzsolásra, karcolásra, kisebb játéksebesülésre, Sebaj Tóbiás lenne a gyógyír, a gyerekkori kopott játék mackóm, aki engem is annyiszor megvigasztalt. Ha már az sem segítene, szüleim, mint nagyszülők, mert természetesen nálunk laknának, azonnal kitalálnának egy ügyes trükköt, amellyel elfeledtetnék a fájdalmat.
A sors másként akarta, büntet, az el sem követett vétkeimért.
Az ínhüvelygyulladásom miatt legtöbbször csak a port törlik a zongorámról. Huszonöt évi házasság alatt egyszer sem estem teherbe. A férjem sikeres nőgyógyász, elvitt valamennyi neves kollégájához. Végigjártam a poklokat. Végül nyugtázta, nekem nem lehet gyerekem, de nem hagy el. Jó ez így. Legalább nem kell lemondanunk semmiről. Mármint a gyerek miatt.
Kijátszottam a sorsot, mert óvónő lettem. Diplomás óvónő. Mindegyik gyerek egy kicsit az enyém is. Három évig. Ismerem a gyerekek szüleit. Patrik papáját különösen. Harminc éves, jóképű macsó. Két hétig nála van a fia, két hétig meg az elvált feleségénél. Szerencsére.
Felteszem Beethoven Örömódáját. Garantáltan nem alszom el.
Letusolok. Lejár a lemez, mire megelégelem a vízsugarak simogatását.
A bőröm még mindig feszes és sima. Harmincötnek nézek ki, pedig negyvenöt éves vagyok. A tükörben látom, hogy a pocakom nagyobb a szokottnál. Duzzadt a mellem.
Szívja magába a bőröm a testápolót. Illatos vagyok, mint egy drogéria. Rám tör a hányinger a saját testápolóm szagától. Jézusom! Csak nem vagyok terhes?
Lázasan keresgélek a szekrényben, kell lenni valahol egy terhességi gyorstesztnek. A keresztlányom hagyta itt véletlenül, én meg eltettem, hogy legközelebb visszaadjam. Mi lenne, ha valóban áldott állapotban lennék? Huszonöt évesen. Dénes éppen csak letette a szakvizsgát. Albérletben lakunk a külvárosban. Nincs terhességi teszt. Émelygek. Hányingerem van.
Butaság. Ott a terhességi teszt. Kipróbálom. Legalább nem kell kidobnom. Ráérek. Nincs semmi dolgom. Semmit nem jelent, hogy kimaradt a menzeszem. Lassan belépek a változó korba. Szemem körül pókhálónál vékonyabb ráncok. Ahhoz túl sok a tükör a lakásban, hogy elfeledhessem a koromat. Nosztalgia a fürdőszobában című fejezet következik.
Jobb, ha megyek és megnézem a pálmákat. Beállítom a hőmérsékletet és a páratartalmat is ellenőrzöm.
Pontosan húsz perc.
Újra fogat mosok. Hibátlan, fehér fogaimmal elmehetnék fogpasztát reklámozni. Úgyis a drága termékeket jól szituált középkorú nőkkel reklámozzák.
Most szépen kidobjuk a tesztet és megyünk aludni.
Jézusom! Ez pozitív! Gye-re-künk lesz! Biztosan veszélyeztetett terhes leszek. Nem leszek. Vagyok! Megváltozik az életünk. Értelmet kap. Egyidős lesz Sári barátnőm első unokájával. Megbeszéljük majd, melyik gyerek mikor ül fel először, megeszi a spenótot, vagy sugárban kiköpi. Előre élvezem!
Megváltozik az életem. Az életünk. Meg kell mondanom a férjemnek. A szüleimnek. Nagy lesz az öröm! Végleg abbahagyom a munkát, nevelgetem a csemeténket. Mindenképpen el kell érnem, hogy a szüleim felköltözzenek hozzánk. Veszünk nekik egy kisebb családi házat, valahol a közelben. A szüleim tisztelik a férjemet, de nem szeretik. Nem jönnek hozzánk, mi járunk hozzájuk. Pontosabban évek óta csak magam megyek. A férjem rendszerint éppen akkor ügyeletes, amikor mennünk kellene. Anyám nyugtatgat. Nekik az a jó, ami nekem. Legyen jó az életem. Gondtalan. A szemében mégis ott fészkel a féltés. És a szomorúság.
De ennek vége lesz! Hamarosan.
Először is Sebaj Tóbiást kell megkeresnem, mert tudnia kell, hogy dolga lesz. Holnap szépen kimosom, megszárítom, odaültetem a párnám mellé, hogy vele aludjak el. Ő meg velem.
Hová is tettem? Megvan! Levittem az alagsorba, mert a férjem ki sem állja. Ott tartom a régi iratok mögött. Oda soha senki sem nyúl. Régen kidobhattam volna, de nincs szívem hozzá. A férjem gondosan kiválogatta őket, évszám szerint bedobozolta és elférnek az alagsori beépített szekrény aljában.
Rohanok a lépcsőn. A kopott mackó ott van, ahová rejtettem. A dobozok mögött. Sietségemben kiesik a legvékonyabb doboz. Az 1990. évi. Tartalma szétszóródik a márványlapon. Orvosi jelentések. Diagnózisok. Abban az évben közölték velem, hogy nem lehet gyerekem.
Felkapom az összes papírt és a dobozával együtt, hónom alatt a mackóval, felviszem. Meg kell tudnom, miért nem estem eddig teherbe. Jaj, csak nincs valami bajom! Egészséges lesz a kisbabám?
Nőgyógyász feleségeként remélem ragadt rám annyi ismeret, amely ahhoz kell, hogy a leletekből kihámozzam a lényeget. Izgatottan rágyújtok. Félig szívom a cigarettát, mire rájövök, hogy már nem szabad. Úgy látom, a protokoll szerinti valamennyi vizsgálaton átestem, és mindegyik leletem negatív. Mélyeket lélegzek. Nyugalom, nem lesz semmi baj. Bal kezemben fogom Sebaj Tóbiást, el nem engedném semmi pénzért. Nini, egy világoskék kórházi boríték. A férjemnek címezve. Bontatlanul. Hogyan kerülhetett a leleteim közé, hacsak nem ebben is valamelyik vizsgálati eredményem lapul? A sokadik téves diagnózisom, mert nekünk MOST GYEREKÜNK LESZ! Tizenkilenc év után már egyébként is mindegy, miben tévedtek az orvosok. Elérkezett napvilágra kerülésének ünnepélyes pillanata. Felbontom. Ma már csak jó dolgok történhetnek velem. Bocsánat, velünk. Mert már ketten vagyunk.
Hogy kerül ide a férjem lelete? Dr. Kovacsics Kelemen….MI???? Steril?
Ezért mondta hát, hogy nem hagy el, akkor sem, ha nem lehet gyerekünk!
Akaratlanul is megszorítom Sebaj Tóbiás torkát. Meghalna szegény, ha élne.
Érzem, hogy ég az arcom. Kalapál a szívem.
Jézusom! Patrik apukája lesz a gyerekem apja? Egy kóbor numerából, negyvenöt évesen adatik meg, hogy anya lehetek? Huszonöt évi házasság alatt egyszer léptem félre! Patrik apuka azóta is üldöz, telefonon hívogat, hogy nálam jobb nővel még nem volt dolga. Virágcsokrokat küldözget futárral. Valahol a tárcámban ott lapul a névjegye. Felhívom. Mi az a tizenöt év korkülönbség? Semmi!
Akarom ezt a gyereket! Mindenáron!
A férjem elhagy, az már biztos. De nem érdekel.
Gyere, Sebaj Tóbiás, segíts, mint mindig is tetted.
Felugrok és felrohanok a nappaliba. Mezítláb. Nem számít. Éjfélt üt az állóóra. Ez sem számít!
A névjegyet gyorsan meglelem, lehuppanok a telefon melletti szófára és tárcsázok. Álmos női hang érdeklődik, ki vagyok. Bemutatkozom. Azonnal adom a férjem, jön a gyors válasz. Leteszem a telefont.
Potyognak a könnyeim. Sebaj Tóbiás szeme is gyanúsan csillog. Vagy csak a csillár csalfa fénye tükröződik benne?
A dohányzó asztalon villog, remeg a mobilom. A férjem keres. Azonnal közlöm vele, hogy terhes vagyok! Ahelyett, hogy mérgelődne, vagy számon kérné, hogy ki az apa, nevetve gratulál. Végre, erre vártunk húsz éve és siet haza, be ne menjek reggel dolgozni!
Eldobom a telefont. Ezer darabra törik a márvány burkolaton. Nem érdekel. Belehasít a fájdalom a fejembe. Összezavarodok. Muszáj beszélnem valakivel! Sára az egyetlen, akit felhívhatok. Biztosan dolgozatokat javít, mert az első csengetés után hallózik.
Végighallgat. Nem kérdez. Hadarok. Hangosan. A mondókám végére a csend tesz pontot.
A barátnőm nem szól semmit. Ott van, mert hallom a lélegzetét.
- Sára, itt vagy?
- Tudom, hogy zaklatott vagy és tanácstalan. Kérlek, még ne dönts, amíg nem ismered a teljes igazságot. Kérlek, beszélj Dénessel. Ne felejtsd el, hogy mellette milyen gondtalanul élsz. És biztonságban.
- Többet tudsz nálam. Kérlek, mondd el!
- Nem tehetem. Hidd el, nem tehetem.
Szaggatottan búg a vonal.
Becsaptak, átvertek, elárultak! Öklömmel nagyot csapok az asztalra! Sebaj Tóbiás a pocakomra esik. Persze, öreg mackóm, védem én a babát!
Kiskoromban apukám, ha dühös voltam, megkért, hogy számoljak százig és kezembe nyomott egy doboz fogpiszkálót. Rakosgattam is a kis pálcikákat egymás után sorban. Egy, kettő, három….negyvenkettő, negyvenhárom….
A századiknál rájöttem, hogy az éhség már marja belülről a gyomrom. Mint most is. Kimegyek a konyhába és kinyitom a hűtőt. Kaviár, lazacfilé, prágai sonka, téliszalámi, saláták. Nincs benne ehető.
Paprikás krumplit ennék, kolbászkarikákkal. Hosszú lével. Csípősen. Ahogyan anyukám kiszedte a tányérra, tűzpiros zsírkarikák sorjáztak a tetején. Ne edd forrón, kislányom. Várd meg, amíg hozom a savanyúságot. Káposztával töltött paprikát.
Remélem, eszembe jut, hogyan készül a paprikás krumpli. Zsír nincs, csak olívaolaj. Előre szeletelt hagyma a mélyhűtőben. A szegedi paprika helyett jó lesz a csili is. De hol találok krumplit?
Kopott mackóm eldől. Persze, a takarító személyzetnek külön hűtője van a kamrában! Tudtam, hogy okos az én mackóm. Mindent találok! Krumplit, kolbászt, zsírt, magyar paprikát, paradicsomot. És kalocsai őrölt pirospaprikát.
Felültetem Sebaj Tóbiást. Most ő morog, vagy a gyomrom?
Olyan mozdulattal hámozom a krumplit, ahogyan anyukámtól láttam. Gyorsan, vékonyan. Amíg fő az étel, olyat teszek, mit nem tettem legalább öt éve. Leülök a zongorához. Játszom, ami eszembe jut. Liszt dalokat. Gyerek darabokat. A zene elvarázsol. Nyugalom árad szét bennem.
Sebaj Tóbiás tágra nyílt szemmel figyel.
Megnyugtat a jelenléte. A babával együtt, hármasban, mindenre képesek leszünk.
Negyven perc múlva vacsorázunk. Otthonosan, a konyhában.
A paprikás krumpli illata betölti az egész házat.
0 Megjegyzések