Táncolj bohóc, táncolj csak! A porondon állsz, szemedbe éles lámpák fénye szökik, de nem olvad arcodról a maszk, mert porcelánból van, gondosan kidolgozva, fagyott mosollyal, vörös festékkel, mesterien álcázva szíved jeges kékségét. A nézőtéren rengeteg ember, várják, hogy mulattass, adj elő verset, lelkesen énekelj, de ne fújj meg trombitát, mert annak messzi száll a hangja, és az őszinteség dallama rezonálna a tömeg fülébe!
Ne nézz oldalra, mert az árnyékban elbújva ott van ő, szeme előtt kendő, kezében az ostor, és ha kell, hát végigsuhintja hátadat, hogy mozogj, mozogj még.
Ha elesel, nevetnek, és nevetsz te is, mert ez csak előadás. Felkelsz, egyedül, mert tudod, hogy az öltözőben már várnak… olyanok, mint te, - csak az álarc hiányzik arcukról-, és végre megmutathatod magadat. A szünetben elmondhatod, hogy nem kell a játék, és hogy tudod, hogy a sátor acélból van, és nincs ablaka, pusztán egy-két kockányi rács, hogy be vagy zárva, és nem szabadulsz. És miközben özönlenek belőled a sirámok, imádkozol, hogy ez a másik közönség nehogy észrevegye, hogy ez is álca, hogy nekik ejtett könnyeid ügyes kezek kenték fel arcodra, és ha tényleg tudnál sírni, bőröd halvány színe tisztán tűnne fel a kicsorduló cseppek nyomán.
Menj hát vissza. Vár a porond. Rád fogják uszítani az elefántokat. És te futsz, és menekülsz, de el nem szaladhatsz, mert úgyis utolérnek. Nagyobbak.
De mielőtt a fényre lépnél, menj oda ahhoz, aki hajszol, kezében a fájdalmas bőrdarabbal. Mondd el neki, hogy tudod, ő is játszik, néha mond valamit, de az soha nem jelent semmit, és közöld, hogy érzed, nem hiszi, hogy az előadáshoz általa választott zene tényleg végigvágtat lelkeden, és a feszes ütem késztet arra, hogy elhiggyed, a cirkuszon kívül is van világ. Mesélj neki erről, aztán szorítsd meg szemén a kötést, rakj rá még négy csomót, és végén masnit is, mert Te vicces vagy ám! Aztán menj a tükör elől.
Játsszál még bohóc, játsszál csak! Mások kedvéért, mások örömére, és ne hidd, hogy valaha valaki rájön, hogy minden hamis, s ha elbotlasz, tényleg zuhansz.
Megírtam.
Táncolj, bohóc, játsszál még!
Ne nézz oldalra, mert az árnyékban elbújva ott van ő, szeme előtt kendő, kezében az ostor, és ha kell, hát végigsuhintja hátadat, hogy mozogj, mozogj még.
Ha elesel, nevetnek, és nevetsz te is, mert ez csak előadás. Felkelsz, egyedül, mert tudod, hogy az öltözőben már várnak… olyanok, mint te, - csak az álarc hiányzik arcukról-, és végre megmutathatod magadat. A szünetben elmondhatod, hogy nem kell a játék, és hogy tudod, hogy a sátor acélból van, és nincs ablaka, pusztán egy-két kockányi rács, hogy be vagy zárva, és nem szabadulsz. És miközben özönlenek belőled a sirámok, imádkozol, hogy ez a másik közönség nehogy észrevegye, hogy ez is álca, hogy nekik ejtett könnyeid ügyes kezek kenték fel arcodra, és ha tényleg tudnál sírni, bőröd halvány színe tisztán tűnne fel a kicsorduló cseppek nyomán.
Menj hát vissza. Vár a porond. Rád fogják uszítani az elefántokat. És te futsz, és menekülsz, de el nem szaladhatsz, mert úgyis utolérnek. Nagyobbak.
De mielőtt a fényre lépnél, menj oda ahhoz, aki hajszol, kezében a fájdalmas bőrdarabbal. Mondd el neki, hogy tudod, ő is játszik, néha mond valamit, de az soha nem jelent semmit, és közöld, hogy érzed, nem hiszi, hogy az előadáshoz általa választott zene tényleg végigvágtat lelkeden, és a feszes ütem késztet arra, hogy elhiggyed, a cirkuszon kívül is van világ. Mesélj neki erről, aztán szorítsd meg szemén a kötést, rakj rá még négy csomót, és végén masnit is, mert Te vicces vagy ám! Aztán menj a tükör elől.
Játsszál még bohóc, játsszál csak! Mások kedvéért, mások örömére, és ne hidd, hogy valaha valaki rájön, hogy minden hamis, s ha elbotlasz, tényleg zuhansz.
Megírtam.
Táncolj, bohóc, játsszál még!
0 Megjegyzések