Szabadi Lívia: Pokolt teremtünk

Korunk fertőzve pusztítja önmagát,
elkapva minden vírust és nyavalyát.
Betegesen lüktet, forr lázas tünet,
nem segít rajta semmilyen vegyület.

Pusztító kór és dögvészes ártalom,
Álmatlan kínlódó torz emberhalom.
Nézd, mivé lett mi egykoron élő volt,
átkozott nyomorék, ki már félig holt!

Hatalmat akarsz, nagy házat és vagyont?
Sok balga eszmét, mit a világ agya ont?
Csodáld hát azt, mit igényed teremtett,
viseld az érzést, mit ez benned keltett!

Mocsarad a külcsín, lehúz ítéleted,
nem számít ma más, csak a kinézeted!
Értéked szilikon, agyad meg plasztik! -
instant világban már csak ez hallatszik.

Szereteted pénzed! Vágy a hatalom...
Szerinted nincs is ennél nagyobb vagyon?
Mondd, hová süllyednek a jó érzések?
Lehet, már nincsenek; én ettől félek!

Gyilkos földi lét pokol felé taszít,
tüzet okádni csak egy világ tanít...
Gyűlöletvirágot sírra így helyez
egy bús kor, mely cseppet sem tökéletes!