Kovács Klaudia: Az Ősz

Csak állok az ablakban és bámulom a világot.
Gondolkozok azon, hogy ennél szebbet ki látott.
Hullanak a fákról a sárguló levelek,
fehér bárányfelhők burkolják bársonyba az eget.
Apró őszi szellő lengeti a meggyfa lombjait,
kifújva így az elszáradt levelek régi romjait.
Oly szürke a táj, de mégis pompás, színes,
bíbor, sárga, vörös, zöld, s ennél is több színt fest.
A szitakötő elment, a lepkék is másfelé járnak,
a vadludak is lassan messzire elszállnak.
Csak a nagy bölcs fenyő maradt ugyan olyan,
életére az ősszel még nem jön alkonyat.
Tűlevelei közé befúj az őszi szél,
csiklandozza törzsét, frissíti küllemét.
Érzem, hogy engem is megsimogat az őszi szél,
hallom, hogy az őszről kedves mesét mesél.
Csak állok az ablakban, s hallom a világot,
s nézem, mert ennél szebb képet még senki sem látott.