Szürke betontömeg,
elborítja fejed…
Rohanó emberek,
kisiklott életek…
Félreértett szavak,
megbúvó indulat…
Egy induló vonat,
elviszi álmodat…
Kõbe szorult lelkek
szeretni nem mernek…
Nevetnek halálomon,
ez az én városom…
Bénító fásultság
mint féreg,
szétrágja lelkünk,
egymásra nemigen
tekintünk…
Saját keringõnket járjuk,
Hogy beleszédülünk…
Ki nem mondott
szavak köröznek
fejünk felett,
s nem halljuk meg
a lényeget…
Segítség! A lélek ezt
sikoltja, s elhiszi,
mindegy volna lassan
mi történik vele,
úgysem venné észre
senki se’…
Némán cipeljük
rettentõ terhünk,
viseljük bénító sorsunkat,
magányunk ködén át
nézzük a másikat,
Õ sem boldogabb!
Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.
0 Megjegyzések