Én a Városban születtem,
Fekete gyárkémények álltak mellettem őrt.
Azóta gépek és sínek nőttek belém
És nappali körutak gyilkos zenéje közben,
Mely mint ködbevesző partú, rengeteg
Mocskos vizek habzó zúgása, olyan;
És esti kirakatok ordító fénye alatt:
Én felmutatom a minden városok
Millió emberének örök-egy arcát.
Én automobilok és kavargó terek
Őserdejében élek s nem ismerem a célt, ami után futok,
Naponta háromezer ismerőssel fogok kezet
És nem találkoztam magammal soha még;
Csak azt tudom, hogy enni kell,
Hogy asszony kellene és hogy az Isten
Nem én vagyok, de a zsebem és hogy a gerincem
És a tüdőm üvöltve fáj; hogy: "Pfuj,
Nem érdemes", és mázsás álmok gyötörnek éjjelenkint
Tengerekről és Alpesekről és a Notre Dame
Harangjának hangjáról és tiszta nők meleg szeméről;
És azt tudom, hogy mégis menni kell
És rúgni kell és röhögni a ronda korcsmaasztaloknál,
És a zsebtolvajokra is kell vigyázni, ez a törvény,
És élnem kell a város életét és a csikorgó, fekete
Gépek életét, amíg bírom, hiába fáj a vállam,
És az autobuszok egy-útú oda-vissza futása én vagyok,
Üres gyomrok, szoruló öklök, elsikkadt célok
Végösszege és lelke megint csak én vagyok
És tompa zajban és kábult iramban:
Én vagyok a Város.
megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben
0 Megjegyzések