Ányos Pál: A lenyugovó naphoz

Már Febus eljárván feldünk kerekségét,

Éjszaki tengerbe mártya fényességét!

Bágyodt sugarakkal festi a világot,

Mert már kerék sarkán félig áltol hágott.

A távul kékellő hegyek füstölögnek,

A patakok nagyobb zajjal hömpölögnek,

Minthogy csillapodik a világ lármája,

Mellyet Morfeusnak szunnyaszt álmos fája.

Az izzadó munkás visszatér mívéről,

Csekély eledelét eszi tüzhellyéről;

A szomjus csöcsömős csügg mellyén annyának,

S kapálódzva örül kis vacsorájának.

Ott egy juhász ballag bús furuglyájával,

S közli buját haza ereglő nyájával;

Itt egy pásztor veti tarsolyát vállára,

S bőgő seregével siet tanyájára. -

Az egész természet készül csendességre,

Csak szivünk intetik elmés ébredtségre!

Melly hasznos gondolat jön itt elméinkbe,

Millyen szent irtózás zsibbog ereinkbe,

Ha jól megfontoljuk a nap elenyésztét,

Melly olly gyorsan éri fényessége vesztét!

Ebből vegyél példát ember életedről,

Ez int hathatósan mulandó végedről.

Mert melly nap eltünik, többet nem világit;

Fonnyadt virágocska réteket nem sárgit;

Az elfolyt patakok már vissza nem térnek,

Vén s kiszárodt tölgyfák nyárt soha nem érnek: 

Ugy, ha elaluszik életünk világja,

Többet fel nem derül, - mert a sir elzárja!