A lovas csak a Bakony hegyvonulatainak első emelkedőjét megpillantva mérsékelte lépésre, az addig oly erős vágtára biztatott lovát.
A sárga kanca szinte tántorgott a fáradtságtól, így aztán a hátán nyereg nélkül lovagoló ember megállította az út szélén. Alig kőhajításnyira keskeny, bővizű patak csorgadozott a kövek között, a lovas a díszes kantárszárat oldalra húzta, majd miután a hátas a víz után nyújtotta a nyakát, leugrott a földre. Maga is mellé ereszkedett. Hátratolta széles karimájú, fekete kalapját, álla előtt megoldotta a díszesen fonott zsinórt, majd a kezével vizet fröcskölt verejtéktől csillogó, elgyötört arcába. Mohón ivott is belőle, de szemeivel közben mindvégig az utat fürkészte. A ló közben végzett a pataknál, majd kissé odébb ballagott, ahol a fák alatt tenyésző dús füvet kezdte legelészni. Az ember hagyta kis időig, közben szétnézett az előtte magasodó, bérceivel az ég felé nyújtózkodó, kies hegyvidéken. Öreg fák dacoltak ott az évszázadokkal, ameddig csak a szeme ellátott. Koronáik egészen eggyé nőttek, ágaik összekapaszkodtak, lassan sárguló, elhullatott leveleik pedig oly vastagon takarták a talajt, hogy szélcsendes időben alattuk semmilyen út vonala nem látszódhatott. Csak amikor az őszi viharok végigvágtattak a vidéken, és belekaptak az erdő sűrűjébe, a felbolydított avartakaró akkor fedte fel titkait.
Az utak behálózták szerte az egész erdőséget.
A laposabb részeken szekerek taposták szélesre, amik esős időben gyakran tengelyüket törték marasztaló sárdagonyáik között. Olyankor aztán csak a kemény fagyok beálltával merészkedtek újra közéjük az ölfát szállító ökrös fogatok.
A meredek oldalakra azonban keskeny kis csapások vezettek fel, azok csak gyalogosan voltak járhatóak, vagy a bátor legények erős lábú lovaik hátán igyekeztek rajtuk feljutni a magasba.
Mégis, nem volt ajánlatos akárkinek a mogorva tölgyesek között tévelyegni. Jó szándékú ember elkerülte ezeket a helyeket, csak a törvény elől bujdosó, kivert szegénylegények ütöttek ott tanyát, meg a kondákat őriző disznópásztor emberek.
A lovas, miután jócskán ivott a hideg vízből, a kancához sietett. Hátára pattant, csak úgy, kengyel nélkül, igazított egyet bőszáru, fekete gatyáján, hozzávaló ingén, fejébe nyomta a kalapját, majd a patak partját elhagyva, az öreg fák közé irányította a lovat. Amaz belegázolt csüdig az avartakaró közé, aztán az erős térdek nyomásának engedve a hegyoldalnak vette az irányt. Lassan, komótosan lépkedett, patáinak neszét egészen elnyomta az erdő zaja, száraz ágak roppanása, néhol az elhajló bokorlombok surranása, vagy éppen a megriadó vad lábainak dobbanása. Még a sárga kanca színe is beleveszett az őszi erdő pompázatos világába.
A lovas bizalmas, titkos küldetésben járt, ahova ő igyekezett, oda kevés ember vágyott akkoriban.
Még a fegyveres pandúrnak is megremegett a lába, ha oda parancsolták.
Az egyik bakonyi hegy tetejéhez közel, a délre néző oldalon, egy kiugró sziklának támaszkodva, mogorva ember nézelődött a meredély felé. Szűrjének palástját hátradobta, a kalap meg csak úgy lógott a zsinórján a válla felett. Díszes övéből két párpisztoly látszódott elő, rövid csövű puskája a kőnek támasztva pihent. Az ember a hátát az öreg, kopott sziklának támasztva őrködött a vidék felett.
Az órák óta tartó csendességet valami távoli neszezés zavarta fel, amire a vigyázó is felfigyelt. Az előtte húzódó kis tisztás alulsó felétől hallotta a zajt, mintha óvatos léptek gázoltak volna a lehullott levelek között. A lovát száron vezető ember elővigyázatos lépései.
Az őrző a szikla mögé húzódott, kezébe vette a duplapuskát, és csendben várakozott. A zizegés egyre erősödött, néha elcsitult teljesen, aztán újra kezdődött, amikor a lovas megint elindult. Kilépett a tisztásra, és körülnézett, fel egyenesen a csúcs felé.
A szikla takarásából ekkor lépett elő a vigyázó ember.
A puskát előre tartotta, s mogorván, fennhangon kérdezett valamit. A lovas elengedte a kantárszárat, majd közelebb lépett. Lassan a kalapjához nyúlt, a míves zsinórt megoldotta, a fejfedőt leemelte, és odanyújtotta a puskás embernek. Az a kezébe vette, és szinte azonnal felvillant a szeme, ahogy felismerte. A puskaszíjnál fogva a fegyvert a vállára vetette, majd barátságosan elmosolyodott. A hegytető felé fordult, és a tisztás túlsó oldalán a fák közé mutatott. A lovas magához intette a hátast, és a szárat a kezébe fogva nekiindult a meredélynek. A vigyázó egészen addig figyelte őket, amíg lassan mozgó alakjuk elveszett újra a fák között.
A barlang ott volt majd egészen az idő koptatta hegytető alatt, ahol még az öreg fák éppen elrejtették a kíváncsi tekintetek pillantásai elől. Előtte keskeny kőplató feszült, ahonnan pompázatos kilátás esett körül a vidékre. Ha valami kíváncsi ember a szélére kiállott, egészen a Balatonig képes volt ellátni onnan. Tiszta időben, amikor a napsugarak sárga fényüket alászórták a földre, a hatalmas víztükör magasztos csillogása majd elvette az arra tekintgető szeme világát.
Ragyogott az egész távoli határ.
Közelebbre nézve, mind valami medréből kilépett, háborgó, sárgászöld folyam, a faóriások összenőtt ágainak levélrengetege uralta a vidéket, néhol láttatva a meredek hegyoldalakat, máshol meg minden élő ember szeme elől eltakarva a lapos tetőket, és a rejtett, sötét katlanokat.
Alulról feltekintve a meredélyen a barlang, meg a néhány lépésnyi széles kőpárkány sehonnan nem látszódott. Felfelé kapaszkodva el kellett hagyni az utolsó fák rejtekét, hogy az oda igyekvő egyáltalán szemügyre vehesse.
A lovas ember, a sárga kancát maga mögött vezetve, éppen csak észrevette e titkos helyet.
Számkivetett, törvény elől bujdosó, családot, gyermeket, apát, anyát elhagyó, szilaj betyároknak utolsó rejtett menedékét.
Mielőtt bejutott volna a barlangba, a lovat legelni csapta a fák alá, majd a párkányon keresztül, fejét kissé lehajtva az üregbe lépett. Várt, míg a szeme megszokta a sötétséget, bár néhány lépésre a bejárattól kicsiny tűz égett. Kiegyenesedett, és körbehordozta a tekintetét.
Közönséges embernek a térde is megroggyant volna attól, amit ott belül látott. Elheverve subáikon, ledobott szűrökön, sziklaomladékok tetején üldögélve egész seregnyi betyár töltötte meg a barlangnak az elülső, tágas részét.
Ruhájuk füstös volt és szedett-vedett, arcuk mogorva, kezüket pedig a fegyvereiken nyugtatták. Szájuk sarkában legtöbben gyökérpipát tartottak, az édeskés dohány füstje belengte a sziklaüreg belsejét. Hátul, ott, ahova a kis tűz fénye még eljutott, rendetlen fekvőhelyek látszódtak, szénából és faágakból összetákolva.
Néhányan azonnal felugrottak, amint az idegen belépett. Mogorva arccal felé indultak, míg egy markos legény útjukat nem állotta. Rájuk pillantott, mordult egyet, mire azok szép csendesen visszarogytak a helyükre. Akkor a legény az idegenhez fordult, közelebb lépett hozzá, és szigorú tekintettel, kérdőn a szeme közé nézett.
Amaz lassan a kalapja felé nyúlt.
Megoldotta a mívesen fonott zsinórt róla, átbújtatta a fejét rajta, majd a másiknak nyújtotta. Amikor a vállas betyár a kezébe kapta a viseltes fejfedőt, alaposan szemügyre vette, még a zsinórját is az ujjai közt megmorzsolgatta. Közben a kis tűz mellé ballagott. Úgy állt oda, hogy a többi legény is láthassa, mit csinál.
Felemelte a fekete kalapot, és felmutatta.
A barlangban csend lett, pisszenés sem hallott. Csak a tűzre vetett fa pattant néha nagyot, de a betyárok hallgattak. Fejüket lehajtva, lassan csóválgatva bámulták a köves, poros talajt a lábuk alatt, miközben nagyot szívtak ócska pipáikon.
Eljött hát az idő…- gondolták belül.
A számkivetett, törvény elől bujdosó, családot, gyermeket, apát, anyát elhagyó, szilaj betyárokért a Haza küldött üzenetet a bakonyi hegyek közé…
Már esteledett, mire az idegen a sűrű nádas szélére ért. Jól átkötött bocskorára vastagon ragadt az út pora, inge, gatyája csatakos volt az izzadtságtól. A berek peremén álló öreg fűzfához igyekezett. Addigra a nap már aláereszkedett a balatoni hegyek közé, bár karimájának felső része még jól látszódott. Pirosló fénye rávetődött a nyugodt, rezzenéstelen víztükörre, megfestette a mozdulatlan habokat, aranyló hidat verve rajtuk a déli part felé. A berek felett lágy szellő fújdogált, nyugatról érkező, ami enyhe halszagot hordott szét a hajladozó sás felett.
Az ember tábort vert a fűz alatt. Ágat tördelt, taplót kerített, majd kicsiny, füstöt csak alig kibocsátó, jól eltakart tüzet rakott. Szalonnát, hagymát pirított rajta, majd hagyta alároskadni a zsarátnokokat. Mire fényét vesztette a nyugvó nap, már a tűz is elhamvadt. Az idegen a hátát a fának döntve, fáradt lábait a meleg hamu mellé nyújtva elszenderedett.
Kezével a maga mellé húzott, díszes bőrszíjjal kivarrott tarisznyáját szorította erősen.
A nádas közben titokzatos, éjszakai életet élt. A lassan lehűlő kora őszi éjszakában békák zajongtak, tücskök ciripelése hallatszott a berek alá futó rét széléből. A zsombékos részeken nagyokat loccsant a víz, apró halak dobták fel pikkelyes testüket, rejtőzködő vízimadarak csapták meg szárnyukkal a sásleveleket.
Éjfél után aztán egyszerre csend lett. Még a szél is nyugovást talált.
Hajnalodott már, amikor az ember valami zajra ébredt. Ahogy jobban figyelni kezdett, meghallotta, hogy valami súlyos test közeledik a berekben, éppen a nagy fűzfa irányába. Felugrott, baltáját a kezébe vette, a tarisznyát pedig a vállára dobta. Egyszerre csak csobbant egy nagyot a víz, erős gázolás hallódott benne, majd szétnyílott csendesen a nád, és egy ifjú suhanc süveges feje bukkant elő belőle.
Kérdőn az idegenre nézett. Amaz leeresztette a baltát, majd a tarisznyát a vállszíjánál fogva maga elé húzta. A suhanc szemügyre vette, és elvigyorodott. A kezével intett, megfordult, az ember pedig óvakodva belépett a nád közé.
Egy ócska csónak várt ott rájuk.
Beleültek, majd az ifjú egy hosszú bottal a végénél állva tolni kezdte a készséget, be egyenesen a nád közepébe. A magas növényfal odaadóan hajlott szét előttük, és közben jól látszott, az először csak sekélyes víz, hogy lesz egyre mélyebb. Hamarosan a hosszú csáklya vége már alig magasodott ki a vízből a csónak mögött.
Feljött a nap. Előbb csak halványan világított, később aztán magasba emelkedve színt adott a bereknek. Haragoszöld lett a sás, kifakultsárga a tavalyi, elszáradt nád, a felkavart víz pedig piszkosszürke. A suhanc némán hajtotta a ladikot tovább, jó idő kellett hozzá, hogy a magas nádból kiérjenek. Ott aztán megállottak egy pillanatra. A legény alaposan körülnézett, várt egy kis időig, majd újra megindultak, neki az ingoványos, zsombékos víznek. Távolabb valami szigetféle emelkedett előttük, egyenesen oda tartottak.
Az idegen alaposan szemügyre vette a helyet, amíg odaértek. Valami tőzegen nyugvó, a vízfelszíntől erősen elváló száraz rész volt, amit körül hatalmas füzek, és óriási égerfák határoltak. Ahogy előretekintett, a sziget közepében is volt belőlük jó néhány, amelyek méretes koronájukkal jókora árnyékot vetettek a legmelegebb nyári napokon is.
Azok közül pedig halványan, szemnek csak alig láthatóan vékony füstcsíkok kavarogtak óvakodva a tiszta égbolt felé.
A bujdosó somogyi betyárok tanyája volt a tőzegsziget. A Nagyberek úgy rejtette el őket, mint ahogy a vad bújtatja ismeretlen helyen lévő vackán alig csak napvilágot látott kicsinyeit. Senki még csak nem is sejtette, hol van a tanyájuk. Csak a környékbeli pásztornépek, forróvérű lányok, asszonyok, nádrengeteget búvó pákász emberek tudhatták, de ők hallgattak e felől.
Életükkel is számot adtak néhanap ezért a tudásért.
Az idegen kiszállott a csónakból, majd a legény hívására utána sietett. Amint a berekfák közé értek, nádkévékből összetákolt kunyhókat pillantott meg. Előttük óvatos tűz égett, és apróra irdalt sült hal nyálcsorgató illata úszott a levegőben. A parázs mellett emberek hevertek, vagy éppen guggoltak a nyársaknál. Szilaj, nádi zsiványok szegényes ebédje volt éppen készülőben.
A suhanc éleset füttyentett, mire a tanya felbolydult. A betyárok szemvillanásnyi idő alatt felpattantak, kezükben fokossal, kanászbaltával. Hamarosan körbeállták őket, de mikor a legényt felismerték, vállukra eresztették a baljósan csillogó fegyvereket.
Egyszerre csak szétnyílott a tömeg, s hátulról, az egyik kunyhó árnyékából fekete inges szegénylegény lépett előre. Mialatt odaért, szemével végigvizslatta az idegent. Szakadozott ruháját, kopott bocskorát, bőrös kulacsát. De legjobban a tarisznyája érdekelte. Amikor megállott előtte, biccentett egyet a fejével, majd a kezét az általvető után nyújtotta. Az idegen kibújt belőle, megfogta a szépen fonott vállszíjat, és a fekete ruhás betyárnak nyújtotta. Amaz a kezébe fogta, és szemügyre vette. Az erősen viseltes, vastag vásznat vékony bőrcsíkokkal varrták együvé. Szegélye is bőrből készült, fedele pedig igencsak ki volt díszítve. Valami ügyes kezek míves ábrázolásokat hímeztek bele, a végén kilógó bőrdarabokat pedig cafrangosra hagyták, így ékesítve az öreg holmit.
A betyár a többi felé fordult, hogy amazok is szemügyre vehessék. Miközben érdeklődve vizslatták, figyelte, hogy összerándulnak a szemek, elborulnak az amúgy is sötét tekintetek. Lassan fel is oszlottak az idegen elől, hátat fordítottak, és a kunyhóik felé, vagy éppen a tűz mellé ballagtak. Közben, gondolataiba mélyedten, mindnyájuk csak hallgatott.
Mikorra a halak megsültek, és a zsiványok nekifoghattak az ebédnek, akkorra megértette már mindenki, hogy nehéz, bujdosó sorsuk véget ért, de cserébe számkivetett életüket önként kell felajánlaniuk a Haza védelmében…
A szürke, őszi délelőttön tejfehér köd ereszkedett a végtelen alföldi rónaságra. Tízlépésnyit sem lehetett ellátni benne. A fűszálak földig hajoltak a nehéz harmat súlya alatt, ami a helyenként feltűnő fás ligetek lombjairól esőként kopogva hullott a földre alá. Az égbolton néhol átsejlett a nap halovány karimája, de a köd győzedelmeskedett rajta, foszlányaival rabul ejtette erőlködő sugarait, s nem engedte őket a földig hatolni.
Lovasok baktattak abban a néma, sűrű ködben. Órák óta kerestek valamit a pusztaságban, de mivel csak alig láttak a lovuk orránál tovább, csüggedten botorkáltak arra, amerre éppen a helyet sejtették. Az egyikük hirtelen felegyenesedett a hátasán, válláról előre kapta rövidcsövű dupla puskáját, majd az égnek fordítva egy lövést adott le belőle. Hallgatózott kis ideig, majd a másik csövet is kilőtte.
A lovasok megtorpantak, és mindenki feszülten figyelt. Lélegzetnyi idő is alig telt el, amikor a távolból megérkezett a válasz. Két gyors lövés egymás után. Erre aztán feleszméltek, csizmájuk sarkát a lovak horpaszába nyomták, és vágtatni kezdtek.
Fertályóra sem tellett, mire majd’ beleütköztek egy méretes akácligetbe. Mikor előtte megálltak, jól látták, hogy egy tanyát rejt belül, takaros kis házzal, istállóval, nagy szénapajtával.
A keményre taposott, tágas udvaron meg csak úgy tobzódtak a lovak és az emberek.
Mindenféle betyárok gyülekezőhelye volt az akácliget. Ezek a vad, rideg emberek, soha voltak még ilyen sokan, egy időben, egy helyen. Hangosak voltak és féktelenek. Másfél száz szilaj, pusztai számkivetett, erdei bujdosó, nádi földönfutó.
Hívásra érkeztek az alföldi tanyára, erre a minden várostól, falutól távol lévő, pandúrok elől is jól titkolt helyre.
Ott akkora volt a zsivaj, hogy egyik legény a másik szavát nem érthette benne. A lovak nyihogtak, a fokosok zörögtek, a csikóbőrös kulacsok összekoppantak, mikor a zsiványok egymást köszöntve jót húztak belőlük.
Közben fölszállott a köd, a nap pedig megzavarodottan vetette le sugarait erre a nagy kavalkádra. Nem volt már igazi ereje, szelíd őszi fénnyel ragyogott, lassan számolva fel a ködfüggönyt a rónaságon.
Az akácligetben hirtelen karikás ostor hangja szólott bele a zsivajgásba. Olyan volt, akár a mennydörgés, élesen csattant éppen hétszer egymásután. A betyárok között is csend lett, mikor meghallották.
A szénapajtából egy alacsony termetű, széles vállú, bikanyakú legény ballagott elő. Jobb kezében ott volt a kicsapott ostor, éppen csak elkezdte a karjára karikázni. Fekete gatyát, zsírban avatott fehér inget viselt, aminek vonalán át kidudorodtak félelmetes izmai. Kalapját, ami addig erősen a fejébe volt nyomva, most felemelte, és a nyakába akasztott zsinóron át lógni hagyta a háta mögött.
Az arca sötét volt, és rezzenéstelen. Keskeny ajkait összeszorította, szemöldökét meg összevonta. Lassan, épphogy csak mozdulva nyílott szét a tömeg előtte. Ám ahogy elléptek előle, arrébb is kotródtak a zsiványok. Elhátráltak, mígnem egészen összetömörödtek, így egy tisztást nyitva maguk között a tágas udvar közepén. Az ostoros ember oda lépkedett.
Tudták mindnyájan, hogy ki lehet az a mogorva betyár. Elrablott jószágok bánták, meggyilkolt pandúrok, kisírt szemű asszonyok maradtak utána, bárhol fordult meg embereivel. Ha a törvényen kívüli szegénylegényeknek joguk lett volna uralkodót választani maguk közül, bízvást számíthatott volna a fejedelmi címre.
De ő nem vágyott ilyesmire. Akik ismerték, jól tudták, összevont szemöldöke nyomában a halál lépeget az alföldi pusztaságban.
Még a nevét sem szabadott volt kiejteni.
Soha többé nem lehetett biztonságban az, aki vétett ez íratlan betyártörvény ellen.
Amaz sokáig hallgatta a csendet. Annyit tett csak mindössze közben, hogy a szépen fonott bőrostort a vállára akasztotta. Amikor aztán mély, búgó hangját kieresztette, és hosszasan beszélni kezdett, akkor indult el delelőjéről a nap, hogy fordultában rápillantson Szeged városára.
1848. október 18-án csípős hidegre virradt meg a vasárnapi reggel. Az ősz már nagyon igyekezett, lábszárig ért a harmat, majd’ a földig döntötte az elszáradt kórókat a pusztán. A falevelek is sárgulni kezdtek, jó néhányukat már a szára is cserbenhagyta, így hát lassan szállingózni kezdtek a talaj felé.
A városkapu nyitva állott. Az utcák telve voltak néppel, tárva-nyitva az üzletek ajtaja, ahol is jókedvűen válogattak a tanyákról bejött emberek.
A széles utcán, ami a kaputól a város szívébe vezetett, valami sokadalom támadt. Mindenki oda indult hirtelen, az emberek zajongtak, kifelé mutogattak.
Hangoskodásuk majd’ egészen elnyomta a közelgő lovascsapat hátasainak patadobogását.
Gyorsan közeledtek, de néhány kőhajításnyira a város szélétől ügetésre fogták a lovaikat, s a bámészkodók akkor tudták őket alaposan szemügyre venni.
Elöl, egy páratlan vasderes ménen, egy szokatlan ruhába öltözött betyár ült.
Égszínkék, pandúros nadrágján tenyérnél is színesebb világossárga lampasz hivalkodott. Lobogós inge hófehéren világított, a tűzpiros mellény meg úgy szorította azt a felsőtestéhez, hogy majd meghasadt a vaskos izmok játékától. A színarany ékítések csak még jobban kiemelték a fényes ezüstgombokat rajta. Elöl épphogy csak rálógott a mellkasára az aranyrojtos nyakravaló, ezüstszegekkel kivert párpisztolyok voltak a nadrág övébe tűzve, faragott nyelű, hosszú, nyersbőrből fonott karikás ostor meg a vállára dobva.
Vakítóra fényesített fejű, díszített nyelű fokosát hozzáfogta a vasderes kantárszárához, kalapjára, melynek díszes zsinórját összehúzta az állán, egy nagy fehér strucctollat tűzött, amit az őszi szél bolondul lobogtatott.
Ha a százötven fekete ruhás betyár ott nem lovagolt volna utána, talán valami generálisnak is hitték volna Szeged városának álmélkodó lakói…
Ott jöttek mögötte, négyes oszlopban, mint a jól képzett huszárok. Tiszta, egyforma ruhában, kiberetválkozva. Pisztolya, fokosa volt mindnek, puskája a legtöbbnek is. A lovak szőre csillogóra vakarva, a csizmák kenőccsel kifényesítve, a kalapok mellett reszkető árvalányhaj virított.
Nem volt a tömegben olyan lány, akinek a térde meg nem remegett volna a látványtól…
A kapu előtt már csak lépkedtek a hátasok. A sokadalom úgy nyílott szét előttük, mint amikor a nyári vihar idején villám hasítja ketté az öreg akácot. Elálltak a kapu elől, és engedték őket befelé. Mit engedték, óhajtották!
Amazok meg, élükön a cifra ruhással, végigjárták Szeged városának utcáit. Lassan, komótosan, lovaikat táncoltatva, kalapjukat hátratolva, szép asszonyok szemébe nyíltan belekacsintva.
Örömünnep volt az a számkivetett betyároknak!
A városháza előtt megtorpantak kis időre. Összevárták egymást, szép rendben, aztán álltak mozdulatlanul, ló nyihogása sem hallott semelyik irányból. Akkor a cifra ruhás előrébb léptetett, és a városháza ablakainál bámészkodó emberekre emelte szúrós tekintetét. Szeged főbírája, meg néhány tanácsnoka állt ott, közben pedig kezükkel reszketve támasztották a míves ablakkereteket.
A betyár kihúzta magát, a strucctollas kalapot kissé megemelte, köszönt nekik. Majd az egyik pisztoly kihúzta az övéből, és hirtelen a levegőbe lőtt. Erre aztán felágaskodott a százötven ló, s ahogy a földre visszaereszkedtek, patájukkal majd’ felszedték az erős kövezetet.
Éppen szólni kezdett a déli harang, amikor Rózsa Sándor a csizmája sarkát a vasderes véknyába nyomta, és nyomában a százötven betyárral utoljára, szabadon végigvágtatott a városon…
Még soká nézegettek utánuk az emberek. Mikor a vágta zaja elhalt, s a szabadcsapatot is elnyelte a végtelen pusztaság, újra zsivaj támadt. A városkapunál megint csak összegyűltek a szegediek. Mint akik hosszú, kínzó álomból ébredtek sok év múltán, oly nagy hévvel mesélték fennhangon egymásnak a történteket.
Csak egy öreg, hajlott hátú, szomorú arcú csikósember húzódott félre mindenkitől, lassan elballagva a síkság felé. Amikor talált egy magányos fát az út mellett, a szűrjét aládobta, s arra ráheveredett.
Tekintetét a pusztára vetette, könnybe lábadó szemeit eltörülte néhányszor, majd félhangosan dúdolgatni kezdett:
„Kossuth Lajos azt üzente,
Elfogyott a regimentje!!
Ha még egyszer azt üzeni, Mindnyájunknak el kell menni,
Éljen a magyar szabadság,
Éljen a haza.”
Varga Csaba
0 Megjegyzések