Add tovább


Erdős Virág: Korlátozott kód

Nekem meg egy ideje már vannak ezek a békák. Kinyitom a számat, és már ugrik is elő. Már gondoltam, hogy megrágom, de az se megy csak úgy. Akárhogy is igyekeznék, látszana a számon. Arra meg, hogy visszanyeljem, gondolni se gondolok. Van bennem egy tó, szerintem az lehet a baj. Amíg abban béka van, nekem itt nem lesz nyugtom. Ki kell annak ürülni, hogy legyen újra hely.
Bár énszerintem úgyse bírnék semmi szépet mondani. Néha már-már úgy érzem, de aztán meg hogy mégse. Csak az a rossz, hogy olykor már a gondolat elég. Baktatok a Haller utcán, le, egész a boltig. Errefelé mondjuk még viszonylag bátran mozgok. Nézelődöm csendben, mikor kip-kop, jön egy lány. Nincs is rajta semmi szépség, még talán a lába. A járda, az meg úgy van, ugye nem lehet kitérni. Ott embernek az ember mellett haladnia kell. Engem ettől aztán mindig elkap valami hóbort, s akárhogy is nem akarom, elvetem a sulykot. Helóbeló, gondolom, de épp csak úgy belül. Ez valami régi reflex, mindig meg is bánom. Pedig mindig ügyelek, hogy ne jöjjön ki hang. Hogy a lakat mindig szépen ott legyen a számon. Olyat meg, hogy hány az óra, még csak nem is gondolok. Vagy valami durvát, hogy csöcsi, vagy ilyenek. Épp csak ennyi, hogy heló. És már érzem, hogy tülekszik. Hogy mászik fel a gigámon, s már hopp, benn van a számban. És akkortól már csak a nyákos, varangyos, ronda íz, meg a türelmetlen lüktetés az amúgy is kényes ínyemen, hogy már nem lehet nem elképzelni azt a csúf hasát, ahogy dagadva nyomja szét magát a nyelvemen, ahogy a rongy kis életéért küszködve kapar, a lábával löki magát és fröcsögve tolja szétfelé a fogaim, na kész, innen már csak a páros, eszeveszett fulladás, hogy lehetetlen tartani, már hallom, ahogy kvartyog, és kvartyogva öklendek már én is ővele, csak meglegyünk már végre, most már mindegy a világ, a járókelők izgatottan guvadó szeme, a rohadt kurva anyátok, hát még a végén ki se fér, te jóságos ég, hát mekkora egy irdatlan gané ez már megint, micsoda egy kibaszottul nagydarab mutáns, na lökjed már magad, te szar, na most, hát megvan, nesztek, kint van, vége, plutty.

Rendszerint meg se nézem. Osonok a Gát utcán, a sűrű, sötét sás között haza.

Egyszer volt, hogy kígyó jött, de igazán csak egyszer. Jó sokáig kellett húzni, míg aztán kijött.

Mondjuk kiskoromban nem volt gond, mi otthon nem nagyon beszéltünk. De már első nap az iskolából szaladtam haza. Anya gáz van, nyögtem sírva, én kretén vagyok. Erre anya szájba vert, hogy elöntött a vér. Még ki is jött egy jó régóta lötyögő fogam. Ettől aztán megnyugodtam, de csak másnap reggelig. Attól fogva aztán lassan kezdtem mindent érteni.

Az volt csak a vigaszom, hogy sose voltam egyedül. Bőven volt még rajtam kívül problémás eset. Az osztályunkban például volt egy kicsi lány. Annak, hogyha kihívták, felhő jött a száján. Még pukkant is, és jó erősen bűzlött, mint a fing. Ki is kellett nyitni mindent, hogy a nagyja kimenjen. De még így is mindig volt egy gyerek, aki szédült. Akkor aztán megkérték, hogy menjen a helyére. Én meg persze sajnáltam, mert látszott, hogy tanult. Aztán volt egy fiú, az meg egyfolytában ciripelt. Nem is tudott mást, csak mint a tücsök a mezőn. Mikor szépen kérdezgették, nem értett egy szót se. Az volt a baj, hogy ők otthon mindig így beszéltek. Az egész család ciripelt, és éltek boldogan. Az iskolában nem is nagyon bántották ezért. Amíg fű volt, fogták szépen, kiküldték a fűbe. Ott volt neki a helye, a nagy ablak alatt. Ott muzsikált, olvasgatott, haladt az anyaggal. Aztán mikor beállt a tél, szegény nem jött többé.

A legpechesebb közülünk egy fekete gyerek volt. Csórit még az oviban jól bekenték szurokkal. Állítólag az ükapja rossz fát tett a tűzre. Még a segge partján is ott fénylett a ragya. Úgy is hívták szegény párát, hogy Fekete Pál. Az meg azért nem beszélt, mert nem kérdezte senki. Attól féltek, olyat mond, hogy lejön a plafon.

Nekem sem volt könnyű, de hát meg lehet oldani mindent. Anya mindig küldött velem egy kis barna zacskót. Betettük az uzsi meg a pótnaci közé, s ha éreztem, hogy jönni fog, széthúztam a száját. A többit aztán úgy intéztem, hogy éppen oda essen. Aztán betekertem kicsit, nehogy fröcsögjön a lé. Aztán letettem a földre és puff, ráléptem erőből. Oda léptem persze, ahol látszott a dudor. Mikor ezzel megvoltam, bekötöttem szépen. De olyan ügyes csomóval, hogy ki tudjam gyorsan nyitni. Rossz napokon megesett, hogy összejött egy tucat is. Hazafelé az egészet bevágtam a kukába.

Egy idő után mondjuk már nem is zavart, hogy néznek. Tudtam én, hogy így is, úgy is békát fogok mondani. De mégse lehet várakozni ítéletnapig, kushadni a padban, mintha én lennék a pad. Azt gondoltam akkor még, hogy ember volnék én is. Hogy nekem is lehet mondandóm, meg mindenféle ötletem. Nem csak a kis Zsanettnak, aki virágot lép. Meg a Zsoltnak, akinek meg aranyat tüsszent az apja.

* * *

Az alagsorban, ahol lakom, van egy hosszú folyosó. Az ember szépen végigmegy, és máris ott a mosdó. Tiszta, rendes, vécé is van, és az egyik vécén van egy zár. Hogy akinek kulcsa van, be lehessen zárni.

Egyik éjjel az lesz, hogy majd kimegyek, mintha kéne. Kerítek egy kulcsot és jól bezárom az ajtót. Persze lehúzom a sliccemet is, hátha mégis néznek. És kidugom a fütykösömet, mint aki pisál. Aztán hogyha úgy alakul, várok még egy darabig. Álldogálok, kémlelem a lukban a vizet. Kivárom a percet, amíg érzem, hogy most jó. Úgy jó, ha már nagyon mélyről érzem a szagát. Odahajolok fölé, hogy ne a kőre essenek. És szépen, lassan, szabatosan: elkezdek beszélni.


Olvass tovább: http://www.erdosvirag.hu/prozak/korlatozott-kod/
Megosztás a Google Pluson

0 Vélemény: