Mereng és táncol az óbudai szél,
oly gyönyörűen lebegteti karjait.
Lábait égboltig nyújtja, bár fél,
hogy az óceán elmossa partjait.
Bíbor szmokingba öltözött kikelet,
mulandó virágok közt szép az alkony.
Halomnyi bogáncsból Isten kiszedett.
Mondta sietett, elcsuklott hangon.
Mereng és ébredezik az eltaposó tél,
szívemben mindig marad hely neked.
Lerángatott, bús, őszi falevél,
telem összehord, majd némán betemet.
Erős sziklák közt elbújó festői nád,
lehetnék titokban éltető tavad,
hogy büszkén csodáljam tűzpiros szád aranyban fürdető éjben, ha szabad.
Mereng és táplál a szüntelen szélcsend,
most elhallgat a töprengő magány,
ádáz telem, te elsöprő vértem!
Ki óvja ezentúl szép hazám?
0 Megjegyzések