Ady Endre: Istenes versek, A Sion-hegy alatt (két elemzés)

Az istenes versek Ady költészetének fontos csoportját adják. Költészetének minden szakaszában föllelhetőek. Ady nem volt mélyen, bigott módon vallásos ember, de életének problematikus időszakában sokszor fordult Istenhez. Ilyenkor mindig azt mondta, hogy a gyerekkori, érmindszenti harangjának a hangját hallja. Balassi Bálint költészetében is jelen van Isten. Mindkettejüknél nagyon sajátos Istenkép jelenik meg a versekben. Isten alakja eltávolodik a vallási magaslatokra emelt alaktól. Mindkét költő “leszállítja” Istent a Földre, emberarcúvá formálja, vitatkozik, perlekedik vele.
Ady egyik fontos verse A Sion-hegy alatt c. költemény.
Ebben a versben is látható, hogy Isten alakja messze kerül a fenséges, megközelíthetetlen Istentől. Egy ráncos, vén kezű, foltozott kabátú öregúrként jelenik meg. Maga a cím egy bibliai utalás. A Sion-hegy egyenlő a Sínai-heggyel, ahol Isten új szövetséget köt Mózessel. Ez a hegy Jeruzsálem legmagasabb pontja, Isten és ember találkozásának a helyszíne. A Sion-hegy szerepeltetése átvitt, jelképes értelmű. Arra utal, hogy a költő is meg akarja találni az istenhitet.
Maga az eseménysor csak sejtet. Egy elképzelt, különös cselekménysorral találkozunk. Az a valaki, aki készül a találkozásra rendkívül rezignált, nyomasztó hangulatban lévő, szorongó valaki. A vers egy meghiúsult találkozást ír le. A műnek 2 szereplője van és 3 részre lehet osztani.
Az első 3 vsz-ban külön-külön jelenik meg a 2 szereplő. Az Úr messze elszakadva a vallás patetikus Istenképétől: “borzas”, “szakállas”, “tépett”, kopott a ruhája. Ehhez az istenképhez egy dermesztő, hátborzongató nyirkos, őszi táj társul. Víziók jelennek meg a versben: Isten “paskolja, veri a ködöt”, amely kísérteties jelleget ad a műnek. A költemény utal a Karácsony közeledtére is: “Róráté”, “piros betű”.
A lírai én kiszolgáltatott léthelyzetben jelenik meg, amire a “reszkető kéz”, a “rongyolt lélek” kifejezések utalnak. A 3. vsz-ban megjelenő “régi ifjúság” a költő lelkének a metaforája. Ady különös szóalkotási módja is feltűnik: “Isten-szag”.
A 4-6. vsz.-ban a találkozás lehetősége villan fel, de hiába találkoznának, a lírai én elfelejtette a “szép, öreg úr” nevét és elfeledte a régi gyermeki imát. Paradoxon képek jelennek meg: “halottan visszajöttem”, “életben kárhozott”.
A 7.vsz. a találkozás végérvényes meghiúsulását fejezi ki a “vár” passzív ige ismétlése, az “ül” passzív ige megjelenése illetve a “Halotti zsoltár”, ami az ember életében az utolsó zsoltár.
A versnek 2 kulcsszava van, ami átszövi a költeményt, ez a vár és a keres. A vár, az Úr alakjához kapcsolódik, a keres pedig a lírai énhez. Mindkét ige cselekvése a másik felé irányul, de nem valósul meg. Ennek a meghiúsulásnak a magyarázata a szereplők alakjában keresendő. Az Úr, nem szokványos képben jelenik meg, nagyon meghökkentő módon. Ady profán, hétköznapi szavakkal illeti őt: borzas, foltos kabátú, Isten-szagú. Groteszk képet fest Istenről. A lírai én pedig egy bizonytalan, megviselt alak, amire a “rongyolt lelkű” illetve “reszkető kezű” kifejezések utalnak.
Mindkettejük, közös tulajdonsága, hogy rendkívül magányosak. A kallódó Isten és a hinni vágyó ember keresi egymást, hisz vannak cselekvő igék: “simogatott”, “harangozott”, de mégsem tudnak egymásra találni, hisz a gyermeki hit felidézése kevés ahhoz, hogy valaki felnőttként rátaláljon Istenre.

A Sion-hegy alatt (1908)
Az első istenes versciklus címét adó költemény. Amikor először megjelent, nem kis megbotránkozást keltett az öreg Úr profánnak tetsző leírásával és az Isten-szag emlegetésével. Hatvany Lajos méltán nevezte Ady egyik legszebb költeményének, hiszen különösen feszült és összetett lélekállapotot jelenít meg. A költői én bizonytalannak és tétovának mutatkozik a vers elején: a gyermekkori emlékek nyomán tapogatózva keres valakit, akiben bizonyos lehet, aki őt eligazítja, akiből reményt meríthet. Tékozló fiúként térne meg Urához a „rongyolt lelkű”, „életben kárhozott” férfi, akinek képtelenül távolról: a halálból kell visszatalálnia elfeledett hitéhez, elveszített nyugalmához.
De míg a halálból is vezet út Istenhez, a felejtésből nem. Hiába találkoznak „valahol” a Sion-hegy alatt, hiába „jó” és „kegyes” az öreg Úr – készen arra, hogy a bűnöket megbocsássa -, ha nem létesülhet közöttük kapcsolat. A megtérni vágyó hős elfeledte a régi gyermeki imát, s vele együtt a naiv gyermeki hitet-bizalmat, nem tudja a „szép, öreg Úr” nevét – így az a néma kérdezőnek nem válaszolhat.
Újszerű, modern Isten-élményt sugall a vers: a XX. század embere sem mondhat le arról, hogy választ keressen az élet végső értelmére, de a vallásos-metafizikus világmagyarázatokból kiábrándulva ez megoldhatatlan feladatnak bizonyul. Elfogadni a célt és elutasítani az eszközt: talán így lehetne összefoglalni e beállítottság alapvető ellentmondását. A Sion-hegy alatt című vers hősét nem bűnei, hanem hitetlensége kárhoztatja kudarcra, a bizonyosság kereséséről pedig nem képes – és nem is akar – lemondani. Tragikus vallásosság ez, mivel a személyiség magára marad kétségeivel, s mégsem vigasz nélküli, mert kétségein keresztül legalább tudatossá teszi önmaga kétértelmű léthelyzetét.
A Sion-hegy alatt balladaszerű történésének középpontjában a sikertelen találkozás áll. A költői én nézőpontja külön hangsúlyt kap: őszinte azonosulásvágyát és leküzdhetetlen idegenségét a patetikus és ironikus hangnem ismételt váltakozása érzékelteti, sorsának összetettségét pedig a különböző idősíkokhoz (a gyermekkori, a felnőtt és a mitikus, halál utáni élethez) fűződő élmények elegyítése. Ebből következik az Úr hol játékos-groteszk, hol pedig elégikus láttatása is. A vers értelmezői közül Vezér Erzsébet csaknem mulatságos játékfigurának látja az öreg Úr alakját, míg Király István modern festményeken látható groteszk, fantasztikus látomásnak.
Megosztás a Google Pluson

0 Vélemény: