Lelkes Miklós: Az erdő

Az erdő akkor erdő, ha benne óra
számlapjáról örömszemű szamóca
kacsint ki időt, miként elbújt gyermek,
ki reméli: a társak rá nem lelnek.

Az erdő akkor erdő, ha benne égkék
mesélgeti harangvirág meséjét,
s felhőre fű néz, és habos kalásza
magokat készül rászórni a nyárra.

Az erdő akkor erdő, ha benne lélek
zörget meg olykor ágpanaszt a szélnek,
és rádöbbensz: a volt-csend mit akart ott,
mily kiáltást rejtett el, milyen arcot.

Az erdő akkor erdő, ha őszbe érten
barna, sárga levélruhája készen,
s cinóber tréfál, és játszik a lombok
fénykirályának udvari bolondot.

Az erdő akkor erdő, ha, már a télben,
nagy temető fehérben, feketében,
és gondolkozni kényszerít: a létnek
úgy kellenének másabb messzeségek!

Az erdő akkor erdő, mikor melenget
tavaszával, és gyöngyvirágos kedvet
úgy mutat fel a lélegző világnak,
hogy hihetetlen hit mégiscsak áthat.

Az erdő akkor erdő, ha benne látom
tört igazát: gyönyörű pusztulásom,
s alkony-máglyákat, melyek tűzvilága
villan jelenre, középkor-imákra.

Az erdő akkor erdő, ha csillag, égő,
hajnalok helyett új hajnalt ígérő,
vesztes csend helyett szív-győzelmes csendet:
piros szívnek piros csillagszerelmet.

Megosztás a Google Pluson

0 Vélemény: