Nyári este sétálok a Tisza-parján egyedül.
Egy szőke leány emléke a lelkemben a régi múltról hegedül.
A városra csendesen már régen leszállt az éj.
A hold odafent fényesen ragyog.
Az égről kacsingatnak rám a hunyorgó csillagok.
Nyugodtan csendesen alszik a város,
büszkén mosolyog rám a szegedi táj.
Lágyan ringatózik a Tisza vizén az ezüstös holdsugár.
A Tisza-parján egyedül ülök a gyepen,
a föld még őrzi a nap melegét.
Halgatom merengve a város felől szivárgó éjjeli zenét.
Beteg fájos lábamnál halk neszéléssel a hullám partot ér.
Megszeppenek mert fejem felett elrepűl egy sötét denevér.
Bánatos arcomat a csillagos ég felé emelem.
Az ezűstös haldat keresi a fáradt tekintetem.
Kedves hányszor sírtuk át ketten itt az éjszakát?
Hányszor zokogtad el a vállamon a szived bánatát?
Most a sárga holdfény füröszti sós könnyeimtől
sápadt arcomat.
Leszeretné mosni róla minden szomorúságomat.
Nehezen állok fel,
lassan bicegve haza indúlok.
Csak az Isten és az éjszaka vigyáz rám,
körülöttem sötéten imbolyog.
A keserű magány és a bánat kisér az utamon.
A múltam terhét vonszolva cipelem amíg élek beteg vállamon.
0 Megjegyzések