Dermesztő hideggel léptem e nem ismert világba,
kiszáradt útmenti fák hangtalan, néma dalába.
Ruhátlan voltam, ártatlan, mint a lágyfehér tél,
testemet átjárta a decemberi fagyos szél.
Gyermeki meztelenséggel hittem szépben és a jóban,
láttam kipirult arcokat nevetve szánkózni a hóban,
pamuttal fedett fülekre titkon hópelyhet csókolni,
meleg kandalló tüzénél, új világ oltalmán álmodni.
Hírmondó varázsló, dicső tavasz, mily gyönyörű, de mily csalfa volt,
bimbódzó remények szirmaira álmokat festett a sápadt hold.
Lelkemben érzések, vágyak s gátlások verték fel a sátrat,
álmos reggelek friss kenyérillatában szép arcodat láttam.
Követtelek volna tán, de te már sosem néztél hátra,
ölelő kezed nem fogtam, tested sem vittem már táncba.
Tétován árnyékba húzódtak a homokba rajzolt álmok,
s a dagály az este homályában sós könnyekkel játszott.
Magam maradtam, megtörten állva, szótlanul és bénán,
foszlott ábrándot kergettem futva, hason fekve, némán.
Még most sem találom helyem eme széles nagyvilágban,
holt lelkek vándoraként, emberek hazug városában.
Gyémántba zárt idő, tudom, meg nem másíthatlak többé,
mi előttem eddig volt, az bizony így marad örökké.
A múltat őriznem mégis kell. Mit kell? Nem! Akarom!
Mert jövőm csak úgy lehet, ha múltam meg nem tagadom.
Holt világ ősei, emléketek az idő végtelen tengerén,
megfakult álmatok ott fénylik fenn, bárányfelhők cukorsüvegén.
Mozdulatlan fátyol, mit csak a pajkos nyári szél lebegtet,
s gyenge, lágy fuvallat láttatja zaklatott, vén lelkemnek.
Ez a föld nem enyém, életem sosem volt valódi hatalom,
ha kéritek, a világom én néktek ma örömmel átadom.
Úgy megyek el, ahogy jöttem, a tél kabátjába burkolva,
könnyedző hópelyhek sűrűjében, új tavaszról álmodva.
kiszáradt útmenti fák hangtalan, néma dalába.
Ruhátlan voltam, ártatlan, mint a lágyfehér tél,
testemet átjárta a decemberi fagyos szél.
Gyermeki meztelenséggel hittem szépben és a jóban,
láttam kipirult arcokat nevetve szánkózni a hóban,
pamuttal fedett fülekre titkon hópelyhet csókolni,
meleg kandalló tüzénél, új világ oltalmán álmodni.
Hírmondó varázsló, dicső tavasz, mily gyönyörű, de mily csalfa volt,
bimbódzó remények szirmaira álmokat festett a sápadt hold.
Lelkemben érzések, vágyak s gátlások verték fel a sátrat,
álmos reggelek friss kenyérillatában szép arcodat láttam.
Követtelek volna tán, de te már sosem néztél hátra,
ölelő kezed nem fogtam, tested sem vittem már táncba.
Tétován árnyékba húzódtak a homokba rajzolt álmok,
s a dagály az este homályában sós könnyekkel játszott.
Magam maradtam, megtörten állva, szótlanul és bénán,
foszlott ábrándot kergettem futva, hason fekve, némán.
Még most sem találom helyem eme széles nagyvilágban,
holt lelkek vándoraként, emberek hazug városában.
Gyémántba zárt idő, tudom, meg nem másíthatlak többé,
mi előttem eddig volt, az bizony így marad örökké.
A múltat őriznem mégis kell. Mit kell? Nem! Akarom!
Mert jövőm csak úgy lehet, ha múltam meg nem tagadom.
Holt világ ősei, emléketek az idő végtelen tengerén,
megfakult álmatok ott fénylik fenn, bárányfelhők cukorsüvegén.
Mozdulatlan fátyol, mit csak a pajkos nyári szél lebegtet,
s gyenge, lágy fuvallat láttatja zaklatott, vén lelkemnek.
Ez a föld nem enyém, életem sosem volt valódi hatalom,
ha kéritek, a világom én néktek ma örömmel átadom.
Úgy megyek el, ahogy jöttem, a tél kabátjába burkolva,
könnyedző hópelyhek sűrűjében, új tavaszról álmodva.
