T. Ágoston László: A macska, meg a cinege

A nap sugarai szikrázva pattantak vissza a frissen hullott hóról és a fák ágain ugrándozva kergetőztek, mint afféle tavaszi részegségre ébredt fenyőrigók. Vagy cinegék? – gondolkodott el az ablak előtt állva Baranyai, az író. – Igen, ezek a kis sárga hasú tollgombócok, amelyek az ablakpárkányon csipegetik a kiszórt szemet. Durci, a jóllakott tigrisbundás, lusta járású – mit járású?  vonulású – házi kedvenc meg ott lapul a belső párkányon a meleg radiátor fölött, és izgalomtól remegő szájjal, nyafogva figyeli őket, és úgy tesz, mintha bármikor átnyúlhatna értük az üvegen. Mintha csupán az ő akaratán múlna a létük vagy nemlétük. Igen ám, de valamennyien tudják, hogy az üveg bár átlátszó, mégsem átjárható. Félni ugyan nem kell, de az óvatosság sose árt… A cinege rárepül a kitett tálra, felcsippenti a szemet, aztán átlibben az ablak előtti hatalmas fenyő biztonságot adó vékonyka ágára, s onnét ad hálát a gondoskodásért hangos csiviteléssel. A macska meg eljátssza a félelmetes fenevadat remegő állkapoccsal, vinnyogva, de ha megéhezik, megkeresi a tányérját a konyhában a mosogató alatt, és kényelmesen csámcsogva befalja a konzerv kaját. Mindenki játssza a maga szerepét – állapította meg Baranyai az író.– A nap süt, a fények szikráznak, a cinegék elcsenik az eléjük szórt fagyos magot, a remegő állú macska pedig békésen csámcsog a konzerv fölött.
 
No,  ezt kellene megírni valami tökös esszében, vagy novellában – gondolta. – Hogy fölkapják rá a fejüket a szerkesztők, meg az olvasók. Hogy magukra ismerjenek és felkiáltsanak; „hát persze, én is pont ezt akartam mondani!” Mit is? A napsugarat, meg a szikrázó havat? A cinegét, a macskát, meg az átlátszó ablaküveget? Ugyan, ki a fenét érdekel mindez manapság, amikor mindenki csak a maga sebeit nyalogatja? Akinek az elhullajtott fagyos mag jutott, azért perel, akinek a húsos fazék, az meg azért dohog, mert nem elég meleg a lé. De köztük feszül az ablaküveg, akár vicsoroghatnak is. Mindenki játsza a rá kiosztott szerepet. A szerkesztő olyan írást keres, ami a támogatója ízlésének is megfelel, mert különben oda az apanázs, és az ő számlájáról emelik le a nyomdaköltséget. Az olvasó? Ha egyáltalán akad még olyan, többnyire szövegértési gondokkal küzd, mert hozzá szokott, hogy az írott szó soha nem azt jelenti, amit az értelmező szótárba írtak. Különösen akkor nem, ha az adott könyvnek törvény a címe. Hát ezt írd meg Józsi, ha van vér a pucádban!
 
Idáig jutott elmélkedésében, amikor megcsörrent a telefon. Zsengellér hívta, a jó öreg költő barát.
 
Nincs más választásunk, Józsikám – mondta mély meggyőződéssel –, lapot kell indítanunk. Saját lapot. A múlt héten hat folyóiratnak küldtem el egyik versemet. Puszta kíváncsiságból tettem, hogy ugyan mit válaszolnak rá. Interneten küldtem, mert úgy olcsóbb, és azt se mondhatják rá, hogy a postán elveszett a levél. Kettőnél meg se nyitották az e-mailt. Lehet, hogy ismerős volt a feladó? Egy azt válaszolta, hogy majd elolvassák. Majd. Most nincs rá idejük. Egy azt írta, hogy ők csak modern verset közölnek. Egy ifjú titán az iránt érdeklődött, hogy kaptam-e már József Attila – díjat, mert őt már fölterjesztették. Végül az utolsó fölajánlotta, hogy szívesen közli, ha fizetek érte kétezer forintot. Pontosabban; ha ennyivel támogatnám a lapjukat.

– És te támogattad, Ferikém?

– Miután elolvastam az elektromos művek levelét, miszerint nyolc napon belül kikapcsolják az áramot, ha nem fizetem be a tízezer forintos tartozásomat, úgy döntöttem, hogy inkább arra gyűjtök.
 
– Szóval ezért kellene lapot alapítanunk – ingatta a fejét Baranyai, az író. – És azt ki támogatná?
 
– Én már ezt is végiggondoltam – mondta izgatottan a költő. – Csináltam egy tervezetet egy nyolcvan, meg egy kilencvenhat oldalas folyóiratra. Meg külön egy tervet egy könyvkiadóra is. Az induláshoz elég lenne mondjuk ötmillió forint. Mi szerkesztenénk, te, meg én, és csak gyöngyszemeket közölnénk benne. Politika kizárva, dilettánsok kizárva. Olyasmi lenne, mint például a Babitsék Nyugat-ja. No, mit szólsz hozzá? Vállalod?
 
– Nagyon szép elképzelés, Ferikém – nyelt nagyot az író –, de ki adná hozzá azt az ötmilliót? Az én nyugdíjam, meg a te villanyszámla tartozásod aligha elég fedezet.

– Látod, erre is gondoltam. Elküldtem a tervezetet öt banknak, három mamutcégnek és a minisztériumnak.

– Ne fárassz, Ferikém! Itt olyan szépen süt a nap… Ha azt állítod, hogy ezek közül bármelyik szóba állt veled, azonnal a tollamba dűlök!

– Ne tedd, kár lenne a tolladért! Figyeld a statisztikát! Két bank azt válaszolta, hogy ők kizárólag sportlétesítményeket támogatnak. Egy még nem készítette el a szponzorálási stratégiáját, érdeklődjek két hónap múlva. Kettő meg éppen a csőd szélén táncol a rossz hitelek miatt. A mamutcégek egymással versengve küzdenek a gazdasági válság terheivel, és inkább a beszállítóikat támogatnák, ha lenne miből.

– És a minisztérium?

– Ők hosszas fontolgatás, meg latolgatás után úgy döntöttek, hogy inkább a kultúrát támogatnák, mint engem. Keresik is cefetül, hogy hol van. S mindezt egy kulturált, színes fejjel ellátott, gyönyörű műnyomó levélpapíron közölték velem. Nem marad más választásom, Józsikám, mint felvállalni valami zsíros állami hivatalt, és ha kiderül mennyire alkalmatlan vagyok, talán végkielégítés gyanánt idelökik azt a néhány milliócskát.

– No igen – motyogta maga elé rezignáltan Baranyai. – Mindenki játsza a maga jól begyakorolt szerepét. A napsugár vidáman táncol a hókristályokon, a cinege lopkodja a fagyos magot, a macska reszkető állal nyafog az ablakpárkányon, az ablaküveg meg vigyáz, nehogy összefussanak a túloldalon.

– Mi van? Meghülyültél, Józsi? – kiáltott föl a vonal másik végén  Zsengellér.– Csak nem adtad a fejed vénségedre a versírásra? Bicegnek a verslábaid, csámpás a rím! Neked nem ez a műfajod!

– Tudom, Ferikém, tudom… Csak ebben a vakító napsütésben olykor álmodozóvá válik az ember, ha a cinegét, meg a macskát figyeli az ablaküveg két oldalán.
Megosztás a Google Pluson