Add tovább


Lelkes Miklós: Csereberés róka

Rozmaringos Rozália szép leány volt, de, mióta szülei meghaltak, nagyon komor. Egyedül éldegélt az erdő közepén levő hegy tetején. Nem volt az a ház kicsi, mert öt szoba volt benne, nagy konyha, meg három kamra.

Ne gondolja senki, hogy Rozália szűkösen élt, mert mi kell egy leánynak, egymagában, ilyen vadregényes tájon? Az erdő adott gyümölcsöket, gombát, tűzifát, bőven. Volt egy jól tejelő tehene is. No, meg a leány csirkéket, kacsákat, libákat nevelt, időnként bevitt ezekből a városba, Csaláncsalogatósra, csacsi húzta kis szekerén. Eladta, a pénzen vett lisztet, zsírt, sót, gyufát, meg ezt-azt, ami nem terem meg az erdei fákon, bokrokon.

Rossz azonban egyedül a felnőtt leánynak, akár kis házban, akár nagyban. Kutyája, macskája kedves állat volt, értelmes, de egyikkel sem lehetett sokáig társalogni.

Egy napon szép vörös róka jelent meg Rozália kapujában. Így szólt a kertben kapáló leányhoz:
- Cserebere fogaton elutazhat a gondom. Adj nekem, előlegként, egy kövér tyúkot, te lány! Én szeretem a tyúkhúst, és viszonzásul hozok neked valakit, aki téged szeret!

- Hát beszélő rókát még nem láttam sohasem! - lepődött meg a leány. Mégsem visz rá a szívem, hogy tyúkot adjak neked, mert csak tizenkettő van belőlük, az meg éppen egy tucat. Adok viszont egy darab sajtot. Egy mesében azt olvastam, hogy a róka szereti a sajtot, még a holló csőréből is kiravaszkodja, ha tudja. A sajtért nem kérek viszonzásul mást, csak azt: ne lopj a tyúkocskáimból!

Bement a házba, hozta a sajtot, odaadta.

A róka elégedetlen volt a sajttal, de azért elvette, megízlelte, és így szólt:
- A nevem Csereberés Csirkeszerető Sámuel. Ez a sajt jó ízű, de nem adok érte mást, mint egy csigabigát. A kis csúszós talpút nem én készítettem, de én tettem bele a verset, mert költő is vagyok.

Otthagyta a küszöbön a csigabigát, és elment.

A csiga közönséges csápos állatkának látszott, csúszott előre a küszöbön. Amikor a leány felvette, meglepődött: nem igazi csiga volt, hanem arra tökéletesen hasonlító szerkezet, játékféle. Gyermeke nincsen, mit kezdjen vele?

Hozzáért a csiga csápjához, hát rögtön ez jött ki belőle, jó hangosan:
Csiszi-csuszi dalocska. Szövegét írta Csereberés Csirkeszerető Sámuel, zenéjét szerezte Nagyonfüles Furaföldi Manólaki Bertalan.

Ezt követően a csiga ezt dalolta:

Kutyus hátán bolhalak.
Bevallom, hogy imádlak!
Kígyó farkát nem húzom,
de a nevem Zebulon.
Zebulonba bú de bú,
ha zárva a kertkapu!
Készítsd fel rá szívedet:
Zebulon hű de szeret!
Megszereted Zebulont,
s két szívnél már semmi gond!

Elmosolyodott a leány. Ki lehet az a Zebulon? Talán maga a róka.. No, gondolta, róka felesége mégsem akarok lenni, még ha ilyen versíró tehetség is!

A zenélő, daloló csiga azonban többször is megmosolyogtatta a leányt.

Egy hét múlva megint beállított hozzá a róka, Csereberés Csirkeszerető Sámuel. Így szólt:
- Zebulon üdvözletét hozom, cserébe csak egy kövér kacsát kérek. Tisztességes cserebere: egy üdvözlet, egy kacsa.

A leány nevetett, ami már régóta nem volt szokása:
- Egy üdvözletért egy kövér kacsa lenyomja a kacsás oldalon a mérleg nyelvét. Ám kapsz egy mesebeli számot, a hármast. Tojásban. Mit szeretnél: három tojást lágy tojásként, főtt tojásként, vagy rántottában?

Hát nem vagy valami bőkezű, te leány! - fanyalgott a róka. Mégis, jó, legyen rántotta, de metélj bele sonka-, és szalonnadarabkákat! Sokat!

Elkészült a rántotta, a róka befalta. Utána így szólt:
- No, itt hagyom ezt a verebet, csiripeljen neked erről-arról! Nem én készítettem, én a versemet tettem bele, mert költő vagyok. A csigában levő alkotás mint tetszett?

- Babérkoszorút érdemelnél érte! - mosolygott a leány.

A róka nem babérra, hanem kacsára vágyott, ezért, kissé morgolódón, elment.

A leány kezébe vette a madarat, ügyes alkotás volt, amikor hozzáért a csőréhez, rákezdte:
- Csiricsőri dalocska. Szövegét írta Csereberés Csirkeszerető Sámuel, zenéjét szerezte Nagyonfüles Furaföldi Manólaki Bertalan.

A róka írta versike így hangzott:

Csiripelik verebek:
a Zebulon de szeret!
Neked, - mivel úgy szeret! -
dobbal is fog verebet!
Verébcsőrrel dobolom:
hozd el boldog holnapom!
A szívtettben kettős té,
az a holnap kettőnké..
Nyisd ki szíved ajtaját:
legény jön, aki imád!

Naponta többször is meghallgatta a verébnótát Rozália, jókedvre hangolta. Ki lehet az a Zebulon?

Egy újabb hét ment el, magával vitte mind a hét fejét. Megint megjelent a róka,
így szólt:
- Ismét üdvözletet hoztam Zebulontól. Legyen cserebere! Én átadom az üdvözletet, te meg átadsz nekem egy libát. Liba kell, a te libád, hiba nem, a te hibád! Ide a libával, ördögbe a hibával!

- No, most már kissé túl követelődző vagy, te róka! - jelentette ki a leány. Ám olyan kíváncsi lettem erre a Zebulonra, hogy megadom a libát, ha elárulod: ki is az a Zebulon?

- Nem árulhatom el, mert megtiltotta Zebulon. Ám add ide a libát, én meg odaadom cserébe ezt a mogyorós pelét. Aki ilyen pelét lel, annak e pele felel! Ha nem is mindenre, egy kérdésre biztosan.

Elvitte a róka a szép fehér tollú libát, de otthagyta a csinos kis pelét. Ez is csak érdekes kinézetű szerkezet volt, bár nagyon élethű, csillogó szemekkel, tudós, mogyoró szerető pofikával. Rozália hozzáért a pele orrához, hát a kis figura máris rákezdte:
Pilipalis peledal. Szövegét írta Csereberés Csirkeszerető Sámuel, zenéjét szerezte Nagyonfüles Furaföldi Manólaki Bertalan.

Nem titkolja e pele:
szíved legényt lelhet-e?
Tyúkod, kacsád, s a libád,
kinek szoktad adni át?
Értük ki az, ki fizet?
Ő kéri most a szíved!
Lesz-e cserebere bál?
Legényszívet ki kínál?
Leányszívet, lehet, kap?
Igen? Hát száz csókot ad!

Elkezdett hevesen dobogni Rozália szíve. Hű! Hát az a szerény, kedves, csinos legény lett szerelmes belé, aki neki is nagyon tetszett mindig, amikor átvette tőle, és kifizette a városba vitt tyúkokat, kacsákat, libákat? Ő azt hitte: ilyen legénynek csak városi leány kell, olyan vadonban felnőtt teremtés, mint ő, sohasem..

Hamarosan megjelent a róka a kapunál. Rozália izgatottan kiáltotta neki:
- Válassz magadnak tyúkot, kacsát vagy libát! Cserébe annyit kérek: vidd el ezt a versikés levelet Zebulonnak. Én írtam, mert úgy sejtem, szereti a verseket is ez az ezermester!

A rókának átadott versike így hangzott:

Zebulon legény! Kérdezem:
tényleg megkéred a kezem?
Ha igen, - szívem átadom,
de fontold meg, mert a vadon
talán unalmas is lehet!
Nem rejt fényes tánctermeket.
Itt rigófütty száll, - s varjúkár,
ha ősz, vagy tél már erre jár,
de, mikor megjön a tavasz,
fákról fehér szirom havaz,
alkony pirosa  vár, ragyog,
s ámuló szívben csillagok
megjelennek. E táj nekem
kedves, eddigi életem
örömét, búját hozza szél,
s a fenyőerdő szélinél,
ha hajnalpír már ott dereng, -
szívem érzi a végtelent!

A róka végigolvasta a verset, gúnyosan elhúzta a száját:
- Hát, első versnek olvastam már ennél gyengébben sikerültet is! Ne búsulj, mégsem: nem lehet mindenki olyan nagy költő, mint becses személyem, Csereberés Csirkeszerető Sámuel!

Rozália tréfásan a róka fejére hullatott néhány, babfőzelékbe szánt babérlevelet.

A következő nap hajnalán azonban nem csak a hajnalpír derengett fel, hanem a boldogság is. Hatalmas szekéren, amit két ló húzott, megérkezett Zebulon, azaz teljes nevén Tudósföldi Zebulon, a gazdag városi baromfikereskedő fia, kis szerkezetek kitalálója, ezermestere. Megtörtént a táncos, hejehujás lakodalom, és Zebulon végleg Rozália házába költözött. A mézeshetek után is boldogan éltek, három gyermekük született. Zebulon kicsit sem vágyott vissza a városba, annyira szerette feleségét, gyermekeit, meg az őket körülvevő természetet.

A róka, Csereberés Csirkeszerető Sámuel, a pár mézeshetei alatt kicsit méltatlankodott, mert Zebulont annyira lekötötte bájos felesége, hogy Sámuel verseire nem fordított kellő figyelmet. Ekkor írta a róka ezeket a keserű sorokat:
A gazdám most boldog.
Vigye el a bulldog!
Míg falom a libát,
lantot a bú kirág.
Jó, csókolja nejét, -
de jóból is elég!
Mondtam neki, nyersen:
hallgasd inkább versem!
Mondtam, de hiába.
Lantom bú kirágja..

Később azonban az élet a hegyen is visszatért a régi kerékvágásba, és a lompos farkú költő megvigasztalódott, mert egyik, bár kissé hosszúra sikeredett, verséért még zsírban fürdő libamájat is kapott az asszonnyá lett Rozáliától. Ebből idézem:

Gazdasszonyom! Konyhák vitéze!
Fazekak, tálak kontyos éke!
Ha sütsz, főzöl, szívem már várja:
- Mily remekmű kerül a tálba?
Nincs Asszony, ki fölébed nőne,
étkek koronás királynője!

Amikor Nagyonfüles Furaföldi Manólaki Bertalan manó és egyúttal zeneszerző is a vadonba költözött, dallam is társult a róka utóbbi verséhez. Ha valaki megnyomta az ökölnyi kis konyhamalac orrát, hát rögtön beindult a figurában levő gépezet. Persze, a tiszteletdíjért is mindjárt jelentkeztek, mindketten: Csereberés Csirkeszerető Sámuel és Nagyonfüles Furaföldi Manólaki Bertalan.

Egy dolog azonban nem derült ki sohasem: kitől tanult meg a róka beszélni?

Ám ha egy történetben minden szereplő arca, pofikája felderül, az is megengedhető, hogy valami ne derüljön ki. A sok derű mellett egy ilyen ki nem derülés még igen messze van a borútól!

(2013)
Megosztás a Google Pluson