Hol vagy, merre lellek kedvesem,
hol a tested, mit látni vélek szüntelen,
pedig nincs velem, csak káprázik szemem,
s nincs kit kérdeznem, mikor nyugtalan lelkem.
Mikor fáj a szívem, kinek mondjam el,
hisz bolondnak néznek, ha elárulom,
hogy életem megújult, megváltozott,
olyat érzek, mit még eddig sohasem:
mikor rád gondolok, egyre gyorsulva ver szívem.
De ha bánat keserít, mit tegyek,
ha vétkeztem, ki hallgat meg?
Hol van egy igaz, jó barát,
ki minden nehézségen átvezet,
s feloldozza meg sem bánt bűneimet?
Hol keresselek, ha gyors segélyre szorulok,
ha már csak az segít, ha zokogok?
Mit tegyek, ha testem szorítja lelkemet,
kitörne belőle, de nem lehet?
Ha feszít belül a fájdalom,
mert távol vagy, s a remény már elhagyott?
Hisz várlak én nap mint nap, elhiszed?
Elhiszed, hogy nehéz élni nélküled?
Várom, hogy jöjj, hogy velem légy,
vagy ez csak csalóka délibáb, hiú remény?
Akarlak, de már előre fáj a keserű jövő,
hogy alig vagy velem, s már búcsúra hív az idő.
"Gyere hozzám, gyere", hívlak epedve,
mert a percek szorításában vergődik vágyam,
lelkem fülledt szobájában üresen áll ágyam.
Hívlak magamhoz, érted sóvárgom,
de ha eljössz rám tör a fájdalom:
kevés az óra, mit velem lehetsz,
és tengernyi a nap, amit máshol töltesz.
De mégis veled eljön a mennyország is,
eljön veled a végtelen, mit ember felfogni képtelen.
Megszűnik minden más, ha ajkadra tapadok,
kitágult világunkban magunkra maradunk.
Akkor nincs, aki ebbe a csodába beférne,
s ebbe a kéjes mennyei burokba belépne.
Ott csak ketten leszünk, eltűnik a mohó világ,
ki mint őrült halász vetné ki ránk az idő hálóját.
Te és én, és nincs azon a földön senki más,
hol éltető, káprázatos Napként melegítjük egymást.
2008. február 8.
hol a tested, mit látni vélek szüntelen,
pedig nincs velem, csak káprázik szemem,
s nincs kit kérdeznem, mikor nyugtalan lelkem.
Mikor fáj a szívem, kinek mondjam el,
hisz bolondnak néznek, ha elárulom,
hogy életem megújult, megváltozott,
olyat érzek, mit még eddig sohasem:
mikor rád gondolok, egyre gyorsulva ver szívem.
De ha bánat keserít, mit tegyek,
ha vétkeztem, ki hallgat meg?
Hol van egy igaz, jó barát,
ki minden nehézségen átvezet,
s feloldozza meg sem bánt bűneimet?
Hol keresselek, ha gyors segélyre szorulok,
ha már csak az segít, ha zokogok?
Mit tegyek, ha testem szorítja lelkemet,
kitörne belőle, de nem lehet?
Ha feszít belül a fájdalom,
mert távol vagy, s a remény már elhagyott?
Hisz várlak én nap mint nap, elhiszed?
Elhiszed, hogy nehéz élni nélküled?
Várom, hogy jöjj, hogy velem légy,
vagy ez csak csalóka délibáb, hiú remény?
Akarlak, de már előre fáj a keserű jövő,
hogy alig vagy velem, s már búcsúra hív az idő.
"Gyere hozzám, gyere", hívlak epedve,
mert a percek szorításában vergődik vágyam,
lelkem fülledt szobájában üresen áll ágyam.
Hívlak magamhoz, érted sóvárgom,
de ha eljössz rám tör a fájdalom:
kevés az óra, mit velem lehetsz,
és tengernyi a nap, amit máshol töltesz.
De mégis veled eljön a mennyország is,
eljön veled a végtelen, mit ember felfogni képtelen.
Megszűnik minden más, ha ajkadra tapadok,
kitágult világunkban magunkra maradunk.
Akkor nincs, aki ebbe a csodába beférne,
s ebbe a kéjes mennyei burokba belépne.
Ott csak ketten leszünk, eltűnik a mohó világ,
ki mint őrült halász vetné ki ránk az idő hálóját.
Te és én, és nincs azon a földön senki más,
hol éltető, káprázatos Napként melegítjük egymást.
2008. február 8.
