Már a negyedik pusztító villám csapott le közvetlenül mellette.
- Ez sem talált! r11; gondolta vidáman, pedig örömre semmi oka nem volt. Kiterjesztette hatalmas szárnyait, dacolva a széllel és belefeküdt egy újabb viharcsapásba. Csak a fészkében várakozó csillogó acélszínû tojásra tudott gondolni. Három napon és éjjen át vajúdott, amíg megszületett a nagy tojás.
- Méltó, erõs utód lesz!- vijjogta a tomboló viharba.
Elszántan repült a síkságon fekvõ fészke felé, szinte leelõzve a szelet. Õsei még az ég felé törõ ormok lakói voltak. Õ már a hegyek karéjában álló hatalmas síkságon született. Anyja azt mesélte neki, hogy küldetése van, és eszerint kell élnie.
Az elmúlt kétszáz évben nem történt semmi, kivéve, hogy megjelent a rkétlábú, aki hordában vadászikr1;. Gyámoltalan népség volt, hiszen ha meglátták csak hadonászni, tudtak nevetséges fadarabjaikkal. Soha nem bántotta õket. Érezte, hogy sorsa valahogy összefonódik a kétlábúval. Azok babonás tisztelettel nézték a hatalmas lényt és egy idõ után már õ is szinte szeretettel tekintett rájuk.
- A népem! r11; gondolta és éjjenként néha elzavarta a támadó kardfogút a hevenyészett tábor közelébõl. De nem minden kétlábú tisztelte õt! Az átvonuló hordák néha megrongálták a fészkét. Ilyenkor az rõ néper1; ágakat hozott és sárral, fûvel és tisztelettel újjáépítették a fészket. Mióta az acélszínû tojás ott csillogott a fészekben, nem mertek közelebb jönni. Igaz ugyan, hogy õ sem látta volna szívesen a kétlábút az Utód közelében.
Már látta! A tojás csillogó felületérõl visszatükrözõdtek a villámok fényei. Óvatosan ránavigált a fészekre és a tojásra ült. Óvni próbálta a vihar ártó hatásaitól, de a tojás túl nagy volt.
Álmodott! Álmában hatalmas várost látott tele kétlábúval és a város közepén furcsa napszínû, kéttornyú épület állt. Tornyaiból olyan zengõ hang szállt, mint amikor az acéltojás megnyílik. Álmában is érezte, hogy ez a város belõle, az õ segítségével teremtõdött. A kéttornyú sárga épület pontosan a fészek helyén állt.
A vihar utolsó erejével a fészket támadta. Egy erõtlen villám belecsapott a tojás nem fedett részébe mire az olyan hangot adott,mint az álombéli zengés.
- Itt az idõ! r11; gondolta és óvatosan felállt. Odább lépett és kinézett a fészekbõl. Azt látta, hogy a kétlábúak körbe állják a fészket, tisztes távolságból és nevetséges fadarabjaikat szorongatják. Mintha védenék a készülõdõ jövevényt.
- Talán a zaj hívta õket! r11; magyarázta a lassan kinyíló tojásnak és amikor az szétnyílt és láthatóvá vált az Utód, õ fellõtte magát a koromfekete égbe utolsót vijjogva az örökösnek
- Vigyázz rájuk!
Fönn a magasban mindent elsöprõ villanás hasította át az éjféli eget, megvilágítva a sötét féltekét, amikor a nagy madár elhamvadt saját tüzében. A hamuja lassan visszapergett a fészekbe, így gondoskodva táplálékról az Utód számára amíg meg nem erõsödik és így éledve újjá saját porából. A felszállás pillanatában a fészekbõl kiszakított és azóta görcsösen a karmai közt szorongatott fadarab lángolva hullott vissza az emberek lába elé elhozva nekik a tûz áldását.
A fõnix küldetése beteljesedett. Hálás népe kétezer év multán címerébe foglalta és városa szent védelmezõjeként tiszteli ma is. A fõnix álmában látott napszínû, kéttornyú épület máig Debrecen fõterén áll.
- Ez sem talált! r11; gondolta vidáman, pedig örömre semmi oka nem volt. Kiterjesztette hatalmas szárnyait, dacolva a széllel és belefeküdt egy újabb viharcsapásba. Csak a fészkében várakozó csillogó acélszínû tojásra tudott gondolni. Három napon és éjjen át vajúdott, amíg megszületett a nagy tojás.
- Méltó, erõs utód lesz!- vijjogta a tomboló viharba.
Elszántan repült a síkságon fekvõ fészke felé, szinte leelõzve a szelet. Õsei még az ég felé törõ ormok lakói voltak. Õ már a hegyek karéjában álló hatalmas síkságon született. Anyja azt mesélte neki, hogy küldetése van, és eszerint kell élnie.
Az elmúlt kétszáz évben nem történt semmi, kivéve, hogy megjelent a rkétlábú, aki hordában vadászikr1;. Gyámoltalan népség volt, hiszen ha meglátták csak hadonászni, tudtak nevetséges fadarabjaikkal. Soha nem bántotta õket. Érezte, hogy sorsa valahogy összefonódik a kétlábúval. Azok babonás tisztelettel nézték a hatalmas lényt és egy idõ után már õ is szinte szeretettel tekintett rájuk.
- A népem! r11; gondolta és éjjenként néha elzavarta a támadó kardfogút a hevenyészett tábor közelébõl. De nem minden kétlábú tisztelte õt! Az átvonuló hordák néha megrongálták a fészkét. Ilyenkor az rõ néper1; ágakat hozott és sárral, fûvel és tisztelettel újjáépítették a fészket. Mióta az acélszínû tojás ott csillogott a fészekben, nem mertek közelebb jönni. Igaz ugyan, hogy õ sem látta volna szívesen a kétlábút az Utód közelében.
Már látta! A tojás csillogó felületérõl visszatükrözõdtek a villámok fényei. Óvatosan ránavigált a fészekre és a tojásra ült. Óvni próbálta a vihar ártó hatásaitól, de a tojás túl nagy volt.
Álmodott! Álmában hatalmas várost látott tele kétlábúval és a város közepén furcsa napszínû, kéttornyú épület állt. Tornyaiból olyan zengõ hang szállt, mint amikor az acéltojás megnyílik. Álmában is érezte, hogy ez a város belõle, az õ segítségével teremtõdött. A kéttornyú sárga épület pontosan a fészek helyén állt.
A vihar utolsó erejével a fészket támadta. Egy erõtlen villám belecsapott a tojás nem fedett részébe mire az olyan hangot adott,mint az álombéli zengés.
- Itt az idõ! r11; gondolta és óvatosan felállt. Odább lépett és kinézett a fészekbõl. Azt látta, hogy a kétlábúak körbe állják a fészket, tisztes távolságból és nevetséges fadarabjaikat szorongatják. Mintha védenék a készülõdõ jövevényt.
- Talán a zaj hívta õket! r11; magyarázta a lassan kinyíló tojásnak és amikor az szétnyílt és láthatóvá vált az Utód, õ fellõtte magát a koromfekete égbe utolsót vijjogva az örökösnek
- Vigyázz rájuk!
Fönn a magasban mindent elsöprõ villanás hasította át az éjféli eget, megvilágítva a sötét féltekét, amikor a nagy madár elhamvadt saját tüzében. A hamuja lassan visszapergett a fészekbe, így gondoskodva táplálékról az Utód számára amíg meg nem erõsödik és így éledve újjá saját porából. A felszállás pillanatában a fészekbõl kiszakított és azóta görcsösen a karmai közt szorongatott fadarab lángolva hullott vissza az emberek lába elé elhozva nekik a tûz áldását.
A fõnix küldetése beteljesedett. Hálás népe kétezer év multán címerébe foglalta és városa szent védelmezõjeként tiszteli ma is. A fõnix álmában látott napszínû, kéttornyú épület máig Debrecen fõterén áll.
