Takács László - Anyai emlékek

Mely könny, mi csorog az arcodon,
mi soha nem jön el már, a mosolyod.
Bánat, mely életeden át kísér,
mert boldog voltál egy nő mellett.
Édesanyád most is él.

Szívedben, melyben fájdalom dúl,
emlékedben, melyben boldogság lapul.
Egy kép, amit soha el nem felejtesz,
de egy bánat, mert emlékeztet.

Oh, csodás fény, mely úszik a naplementén,
tán csak egy dolgot akarok, anyámat mellém,
tán csak szeretnék neki mondani valamit,
megfogni kezét, és csak vele együtt sírni.

Tudd, hogy bármikor, mikor kellek,
csak gondolj rám, és én már meg is jelenek,
csak szólj hozzám bátran, mondd, mi bánt,
meghallgatlak, és segítek is talán.

Boldog vagyok, mert angyalok vigyáznak rám,
boldog lehetsz, mert figyelek ám,
csak ne sírj, mert annyit nem ér az egész,
csak örülj, mert még élsz.

S ha majd eljön az idő, hogy átlépd a fényt,
majd én várlak, oly büszkén,
hogy ő volt az, ki mellettem állt,
ki segített, kísért és nem ordibált,
ki megértette azt, hogy mi a fájdalom,
nem érezte, de tudta, fáj nagyon,
ki nem bántott, csak vigasztalt, hogy minden rendben lesz,
ki hitegetett, de tudta, füllent, az én kedvemben ezt,
hogy bízzak, látok még holdat teli fényében,
hogy csillagokkal együtt ébredek majd fel,
hogy gyógyulok, de semmit nem ért el.

Mert éreztem, hogy már megnyílt az ég kapuja,
új lélek érkezik, elmegy tova,
egy nő, kit meggyötört az élet számos oldalán,
egy nő, kit szerettek, kit segítettek az álmok kapuján.

Elengedtelek, elmentél, itt hagytál, fáj nagyon,
de egyszer, nemsoká, követlek anyu,
hogy újra együtt legyünk boldogan, békésen,
senki nem zavar, élhetünk örökké, végleg.