Zádor Erzsébet: Emlékezés

Csókolnám holdban fénylő ajkát,
ölelném fehéren izzó alakját,
forrnék őszi holdfény partján
csak ő meg én, míg el nem jön a vég.

Megszakad a szív a szomorú hangját halván,
búskomorba öltözve állok, sírva őelőtte.
Kérem, ne menj, ne hagyj el engem, de ő...
Mint egy régi látomás, csípve elszalad a hold oldalán.

Nézem szomorúan árnyékát, mit a tejút bezár.
Nem lesz ő már sose, sohase volt már,
néha imádkozok, bárcsak
láthatnám még utolsó, lehulló levélben,
egy csepp esőben régi arcát.

Többé nem fogom, soha se már...