Szombaton ünnepli 70. születésnapját Oláh János költő, író, a Magyar Napló főszerkesztője, akit írótársai csütörtök este köszöntöttek a Magyar Írószövetségben. Az alkotó elmondta, hogy a jövőben sokkal inkább szeretne saját írásaira koncentrálni. „Az ember beletörődik, ugyanakkor minden évfordulót szkepszissel fogad, hogy vajon megéri-e” – mondta Oláh János. A Magyar Napló folyóirat és kiadó főszerkesztője arról is beszélt, hogy először még huszonéves korában, cselgáncsedzőként érezte magát öregnek, amikor tanítványai „lebácsizták”. Megjegyezte, ennek ellenére sokáig nem foglalkozott a korával, de a betegségek, egyéb események folytán benne is kialakult „az időélmény”.
Arra a kérdésre, hogy azt a pályát futotta-e be, amit fiatalon elképzelt magának, azt felelte, hogy néha úgy érzi, sokkal kevesebbet alkotott annál, mint amit meg kellett volna írnia. „Mindig mellékfoglalkozású író voltam, hiszen családos emberként a gyerekeket el kellett tartani. Írásból én sosem tudtam megélni, dolgoznom kellett. Nem is keveset” – emlékezett. Megjegyezte: számvetést készített, és azt tapasztalta, hogy rengeteg félbehagyott munkája van. „Amit meg kellett írnom, az azért mégiscsak megszületett. Tehát nagy hiányérzetem nincs. Terveim még volnának, de ahhoz élni kellene még egy darabig” – fogalmazott.
Oláh János megjegyezte, hogy az elmúlt évtizedekben sokkal többet foglalkozott mások könyveivel, kézirataival, de ezen változatni szeretne. „Amikor beteg lettem, elhatároztam, hogy a Magyar Napló ügyeivel nem foglalkozom többet, csak a saját írásaimmal. De ez a lap olyan, mint a bogáncs, állandóan rám ragad” – vélekedett a lapról, amelynek 18 éve a főszerkesztője. Elmondta, hogy sokáig a megszűnés is fenyegette a folyóiratot, ez a veszély már elmúlt, sőt a kollégákkal egy új irodalmi magazin elindítását is tervezik. Az első szám Illyés Gyulára emlékezik majd. Arról is beszélt, hogy határozottabb karaktert akarnak adni a Magyar Napló Kiadónak is: a modern népiség, az új realizmus kiadójává szeretnének válni.
Saját munkásságáról szólva felidézte: 2011 végén jelent meg Száműzött történetek című, összegyűjtött elbeszéléseit tartalmazó kötete, de kiadás előtt áll az önéletrajzi Közel című regény teljes kézirata is, amelynek első része még 1977-ben jelent meg. Az író szerint a munkával a következő könyvhétre készül el. „Aztán az újabb verseket is össze kellene gyűjteni, hiszen tíz éve nem jelent meg verseskötetem” – tette hozzá. Tervei között szerepel a második világháború idején játszódó, félkész regényének befejezése is. „Félig-meddig falusi történet, de inkább amolyan magyar sorsparabolának mondanám”.
Kitért arra is, hogy a rendszerváltás után feleségével, Mezey Katalin íróval azt hitték, most mindent meg lehet jelentetni, amit korábban a cenzúra nem engedett. „Kiderült, hogy nem lehet, hiszen a pénz legalább annyira diktatórikus, mint annak idején a kommunista hatalom volt. Akkor a hatalom határozta meg a szellemi erőtereket, most a pénz” – vélekedett, hozzátéve, ma is „bozótharcot” kell vívni az igazi irodalmi értékek megjelentetéséért. „Akkor az ellenállásnak, a szamizdatnak volt némi erkölcsi nimbusza, ezért nagyobb rezonanciát váltott ki a társadalomból, mint most” – hasonlította össze a két korszakot Oláh János, aki szerint ezért – bár nagyobb a szabadság –, de az irodalom társadalmi erejét tekintve most rosszabb a helyzet. „A kommersz társadalomformáló ereje jóval nagyobb lett, mint annak idején volt” – szögezte le.
Arra kérdésre, hogy látta-e előre az irodalmi élet későbbi megosztottságát, nemmel felelt. „Az az igazság, hogy egy régi ellentét éledt fel” – fogalmazott Oláh János. Megjegyezte, hogy jelentős költői életművek nem kaptak Kossuth-díjat, míg a „liberális oldalon” szerény teljesítményekkel is ki lehet érdemelni a legmagasabb állami elismerést. „Mindig mondják, hogy temessük be az árkokat. De úgy nem lehet árkot temetni, hogy az egyik fél a gödörben ül, a másik pedig fent a dombon” – fogalmazott. „Sajnos az irodalmi párbeszéd is hiányzik. Az Aczél-korszakban megszokott elhallgatás-technikával rekesztik ki a szakmai nyilvánosságból a közelmúlt és a jelen nemzeti problémáit megjelenítő műveket, éppúgy mint annak idején” – vélekedett.
Arra a kérdésre, hogy a fiatalabb generáció tagjai között is fennáll-e ez az ellentét, azt felelte, hogy valószínű. „Nem korfüggő problémáról van szó. A társadalom politikai megosztottságát tükrözi ez a helyzet vissza. Mélyek az ellentétek” – vélekedett, hozzátéve: esetükben ezek nemcsak politikai nézetkülönbségek, hanem irodalmiak, esztétikaiak is.
Oláh János arról is beszélt, hogy szerinte a nemzet traumáiról beszélni kell az irodalmi művek által is. „Ha a sorskérdéseket nem dolgozzuk fel, a közösségi tudat hiányos lesz. Azt mondják, konfliktuskereső az, aki megírja a konfliktusképző helyzeteket. Pedig az ilyen műveket meg kell becsülni és nem elhallgatni létezésüket” – vélekedett. Példaként Csender Levente erdélyi tárgyú műveit említette. „De mondhatom A sátán fattyát is Nagy Zoltán Mihálytól vagy Kontra Ferenc Drávaszögi keresztek című művét. Ezek mind fontos irodalmi üzenetek, mégis nagyon kevés szó esik róluk” – magyarázta.
Arra a kérdésre, hogy mi változott az írói eszközeiben pályakezdése óta, azt felelte, hogy szinte semmi. „Az író nem fejlődik. Legfeljebb kiteljesedik” – vélekedett. „Sosem voltak forradalmi írói ambícióim, nem akartam elsöpörni mindazt, ami előttem volt. Úgy éreztem, ha bizonyos történeteket ki tudok bontani a feledésből, akkor már megcsináltam azt, amiért a világra születtem” – fogalmazott Oláh János.
Arra a kérdésre, hogy azt a pályát futotta-e be, amit fiatalon elképzelt magának, azt felelte, hogy néha úgy érzi, sokkal kevesebbet alkotott annál, mint amit meg kellett volna írnia. „Mindig mellékfoglalkozású író voltam, hiszen családos emberként a gyerekeket el kellett tartani. Írásból én sosem tudtam megélni, dolgoznom kellett. Nem is keveset” – emlékezett. Megjegyezte: számvetést készített, és azt tapasztalta, hogy rengeteg félbehagyott munkája van. „Amit meg kellett írnom, az azért mégiscsak megszületett. Tehát nagy hiányérzetem nincs. Terveim még volnának, de ahhoz élni kellene még egy darabig” – fogalmazott.
Oláh János megjegyezte, hogy az elmúlt évtizedekben sokkal többet foglalkozott mások könyveivel, kézirataival, de ezen változatni szeretne. „Amikor beteg lettem, elhatároztam, hogy a Magyar Napló ügyeivel nem foglalkozom többet, csak a saját írásaimmal. De ez a lap olyan, mint a bogáncs, állandóan rám ragad” – vélekedett a lapról, amelynek 18 éve a főszerkesztője. Elmondta, hogy sokáig a megszűnés is fenyegette a folyóiratot, ez a veszély már elmúlt, sőt a kollégákkal egy új irodalmi magazin elindítását is tervezik. Az első szám Illyés Gyulára emlékezik majd. Arról is beszélt, hogy határozottabb karaktert akarnak adni a Magyar Napló Kiadónak is: a modern népiség, az új realizmus kiadójává szeretnének válni.
Saját munkásságáról szólva felidézte: 2011 végén jelent meg Száműzött történetek című, összegyűjtött elbeszéléseit tartalmazó kötete, de kiadás előtt áll az önéletrajzi Közel című regény teljes kézirata is, amelynek első része még 1977-ben jelent meg. Az író szerint a munkával a következő könyvhétre készül el. „Aztán az újabb verseket is össze kellene gyűjteni, hiszen tíz éve nem jelent meg verseskötetem” – tette hozzá. Tervei között szerepel a második világháború idején játszódó, félkész regényének befejezése is. „Félig-meddig falusi történet, de inkább amolyan magyar sorsparabolának mondanám”.
Kitért arra is, hogy a rendszerváltás után feleségével, Mezey Katalin íróval azt hitték, most mindent meg lehet jelentetni, amit korábban a cenzúra nem engedett. „Kiderült, hogy nem lehet, hiszen a pénz legalább annyira diktatórikus, mint annak idején a kommunista hatalom volt. Akkor a hatalom határozta meg a szellemi erőtereket, most a pénz” – vélekedett, hozzátéve, ma is „bozótharcot” kell vívni az igazi irodalmi értékek megjelentetéséért. „Akkor az ellenállásnak, a szamizdatnak volt némi erkölcsi nimbusza, ezért nagyobb rezonanciát váltott ki a társadalomból, mint most” – hasonlította össze a két korszakot Oláh János, aki szerint ezért – bár nagyobb a szabadság –, de az irodalom társadalmi erejét tekintve most rosszabb a helyzet. „A kommersz társadalomformáló ereje jóval nagyobb lett, mint annak idején volt” – szögezte le.
Arra kérdésre, hogy látta-e előre az irodalmi élet későbbi megosztottságát, nemmel felelt. „Az az igazság, hogy egy régi ellentét éledt fel” – fogalmazott Oláh János. Megjegyezte, hogy jelentős költői életművek nem kaptak Kossuth-díjat, míg a „liberális oldalon” szerény teljesítményekkel is ki lehet érdemelni a legmagasabb állami elismerést. „Mindig mondják, hogy temessük be az árkokat. De úgy nem lehet árkot temetni, hogy az egyik fél a gödörben ül, a másik pedig fent a dombon” – fogalmazott. „Sajnos az irodalmi párbeszéd is hiányzik. Az Aczél-korszakban megszokott elhallgatás-technikával rekesztik ki a szakmai nyilvánosságból a közelmúlt és a jelen nemzeti problémáit megjelenítő műveket, éppúgy mint annak idején” – vélekedett.
Arra a kérdésre, hogy a fiatalabb generáció tagjai között is fennáll-e ez az ellentét, azt felelte, hogy valószínű. „Nem korfüggő problémáról van szó. A társadalom politikai megosztottságát tükrözi ez a helyzet vissza. Mélyek az ellentétek” – vélekedett, hozzátéve: esetükben ezek nemcsak politikai nézetkülönbségek, hanem irodalmiak, esztétikaiak is.
Oláh János arról is beszélt, hogy szerinte a nemzet traumáiról beszélni kell az irodalmi művek által is. „Ha a sorskérdéseket nem dolgozzuk fel, a közösségi tudat hiányos lesz. Azt mondják, konfliktuskereső az, aki megírja a konfliktusképző helyzeteket. Pedig az ilyen műveket meg kell becsülni és nem elhallgatni létezésüket” – vélekedett. Példaként Csender Levente erdélyi tárgyú műveit említette. „De mondhatom A sátán fattyát is Nagy Zoltán Mihálytól vagy Kontra Ferenc Drávaszögi keresztek című művét. Ezek mind fontos irodalmi üzenetek, mégis nagyon kevés szó esik róluk” – magyarázta.
Arra a kérdésre, hogy mi változott az írói eszközeiben pályakezdése óta, azt felelte, hogy szinte semmi. „Az író nem fejlődik. Legfeljebb kiteljesedik” – vélekedett. „Sosem voltak forradalmi írói ambícióim, nem akartam elsöpörni mindazt, ami előttem volt. Úgy éreztem, ha bizonyos történeteket ki tudok bontani a feledésből, akkor már megcsináltam azt, amiért a világra születtem” – fogalmazott Oláh János.
(MTI)
