Baliga Imre: A döntő pillanat

Felnézek az égre, eldöntöttem végre,
ennyi volt, nem bírom, elmegyek örökre
az éden felé tartok, elhagyom a startot
búcsúzom tőletek, ti mind itt maradtok!
ennyi volt a lényem, apró képekben nézem
a fájdalmat mi riogat, a lelkemből idézem
sok mindent átéltem, annyi mindent kihagytam
kimaradt az életemből, amit a legjobban akartam
a pénztelenség az, mi engem levetett a mélybe
de újra-újra felállok, nem esek kétségbe...
mindenki mást, mindenki máshogy éli
mindenki máshogy, mást szeretne elérni
kinek összejön, kinek nem, vagy talán félig
egy itt is közös, valahogy eljutni a célig.
de változik az élet, változik az idő
változnak az emberek, a hatalom a nyerő!
ha nem bírod a tempót, brutálisan elbuksz
de ha van eszed, talán a csúcsra is feljutsz!
ott nem igazán érted céljaidnak értékét
megkapod életed legunalmasabb végképét
egy valami nem változik, valami mindig örök
hogy te honnan jöttél, a szemed előtt pörög
és mindig tudd hogy merre mész,
más szemében mennyit érsz
mindig tudd hogy kikkel élsz
az életben tőlük mit remélsz!
ha jó úton haladsz, nem leszel egy magad,
ha véget ér az út, megtalálod önmagad
nem hagyok cserben senkit, ki segített nekem
nagyképűség, hanyagság, mind félre teszem
van úgy néha a múltra gondolok...
voltak már ennél jóval szebb napok
nem számítok senkire, csakis magam vagyok
van úgy hogy érzem, mindenki elhagyott
bár tudnám, hogyan vessek ennek véget,
hogy ne legyenek többé szétfoszlott remények
és az összeomlás szélén új erő árad,
elég egy életre, feltöltöm a tárat
és így folytatódik ez tovább, végtelen érzés
vége lesz-e valamikor a körnek, ez itt a kérdés...