Rideg, fagyos Tél.
Mindenki várja véged,
Borult eged mégis felfedi
Bujdosó szépséged.
Csended rejtelmes megnyugvás,
Szeleddel jő a fáradt elmúlás.
A szürke ég alatt egyedül sétálok,
Utam végén, egyszer, talán megállok.
Elhagyom éveim a hátam mögött,
Miként haladok az idősödő házak előtt.
Repedés húzódik a vénülő falakon,
Nem mosolyog fény a kihűlt ablakon.
Repedés nyúlik a falán,
Akár a ránc,
Jelen az idő múlásán.
Kopottak is, sokat mesélnek,
Mozaikdarabkák, emlékek
Találkoznak halovány képekben.
Vaskerítés mögül egykor üvegszemek lestek,
A szomszédsággal együtt most mély álomba estek.
Szemhéjuk lezárult sűrű, ködös pillák árnyékában.
Foltozott takaró alatt pihen a város.
Kellemes, borzalmas, rejtélyes világ.
Nincsenek itt tornyok,
Olyan szokatlan, más.
Kiűzték őket az őrök, a katonák,
Ezek a hajladozó, vénséges vén fák.
A vaskos törzseket borostyán leplezte,
Annak zöldjét dértakaró lefedte.
Fekete madár kapirgál kitartón
Ruhátlan cserjék közt, fagyos avartakarón.
Magában, akárcsak én, senki nem zavarja,
Édes énekét a Tavasznak tartogatja.
De hol késik már az a Tavasz?
Türelmem véges.
Én már a hídon állok és egyet lépek.
Végre hallom a zajt, világunk felébredt!
Felébredtünk az álomból,
Visszatértünk a szunnyadó utcákból...
Gyengülő erekben csörgő vér,
Erőre kap, életre kel minden szép remény.
Mindenki várja véged,
Borult eged mégis felfedi
Bujdosó szépséged.
Csended rejtelmes megnyugvás,
Szeleddel jő a fáradt elmúlás.
A szürke ég alatt egyedül sétálok,
Utam végén, egyszer, talán megállok.
Elhagyom éveim a hátam mögött,
Miként haladok az idősödő házak előtt.
Repedés húzódik a vénülő falakon,
Nem mosolyog fény a kihűlt ablakon.
Repedés nyúlik a falán,
Akár a ránc,
Jelen az idő múlásán.
Kopottak is, sokat mesélnek,
Mozaikdarabkák, emlékek
Találkoznak halovány képekben.
Vaskerítés mögül egykor üvegszemek lestek,
A szomszédsággal együtt most mély álomba estek.
Szemhéjuk lezárult sűrű, ködös pillák árnyékában.
Foltozott takaró alatt pihen a város.
Kellemes, borzalmas, rejtélyes világ.
Nincsenek itt tornyok,
Olyan szokatlan, más.
Kiűzték őket az őrök, a katonák,
Ezek a hajladozó, vénséges vén fák.
A vaskos törzseket borostyán leplezte,
Annak zöldjét dértakaró lefedte.
Fekete madár kapirgál kitartón
Ruhátlan cserjék közt, fagyos avartakarón.
Magában, akárcsak én, senki nem zavarja,
Édes énekét a Tavasznak tartogatja.
De hol késik már az a Tavasz?
Türelmem véges.
Én már a hídon állok és egyet lépek.
Végre hallom a zajt, világunk felébredt!
Felébredtünk az álomból,
Visszatértünk a szunnyadó utcákból...
Gyengülő erekben csörgő vér,
Erőre kap, életre kel minden szép remény.
