Némedi Nikolett Zsuzsanna: Sétálok

Rideg, fagyos Tél.
Mindenki várja véged,
Borult eged mégis felfedi
Bujdosó szépséged.

Csended rejtelmes megnyugvás,
Szeleddel jő a fáradt elmúlás.

A szürke ég alatt egyedül sétálok,
Utam végén, egyszer, talán megállok.

Elhagyom éveim a hátam mögött,
Miként haladok az idősödő házak előtt.

Repedés húzódik a vénülő falakon,
Nem mosolyog fény a kihűlt ablakon.

Repedés nyúlik a falán,
Akár a ránc,
Jelen az idő múlásán.

Kopottak is, sokat mesélnek,
Mozaikdarabkák, emlékek
Találkoznak halovány képekben.

Vaskerítés mögül egykor üvegszemek lestek,
A szomszédsággal együtt most mély álomba estek.

Szemhéjuk lezárult sűrű, ködös pillák árnyékában.

Foltozott takaró alatt pihen a város.
Kellemes, borzalmas, rejtélyes világ.
Nincsenek itt tornyok,
Olyan szokatlan, más.

Kiűzték őket az őrök, a katonák,
Ezek a hajladozó, vénséges vén fák.

A vaskos törzseket borostyán leplezte,
Annak zöldjét dértakaró lefedte.

Fekete madár kapirgál kitartón
Ruhátlan cserjék közt, fagyos avartakarón.

Magában, akárcsak én, senki nem zavarja,
Édes énekét a Tavasznak tartogatja.

De hol késik már az a Tavasz?
Türelmem véges.
Én már a hídon állok és egyet lépek.

Végre hallom a zajt, világunk felébredt!

Felébredtünk az álomból,
Visszatértünk a szunnyadó utcákból...

Gyengülő erekben csörgő vér,
Erőre kap, életre kel minden szép remény.
Megosztás a Google Pluson