Gombos Csaba: Anyámhoz

Emlékszel? Mikor kicsiny fejem válladra hajtva asszonyi combod között ívelődő
kötényed volt könnyeink közös gyűjtőhelye?
Egy helyre kellett hullniuk, hiszen ugyanazért sírtunk; Érted!
Én akkor még mit sem tudtam a fájdalomról, sírtam, mert sírtál.
Később már nagyon jól tudtam, miért tetted.
Akkor még Te nem sejthetted, hogy a könny egy zuhatagként ömlik a Bánat-tóba,
ahonnan az Évek sugarai cseppenként kiemelik és juttatják a Viszonzatlan Szerelem
fellegébe, hogy belőle a Megkeseredettség záporával elárassza komor agyad és
megtisztulva fakadjon újra reménytelen szemedből s csillogóan árulkodva
végiggördül arcodon a folyamat jeleként.
Ma már tudom, hogy nem állt meg soha a körforgás.
Megpróbáltam gátat emelni a tó körül, de túl gyengének bizonyult, hisz reám nézve
a felejtendő ember emlékművét láttad, melynek talapzata alatt arra a "hősre" kellett
Emlékezned, aki miatt a mű emeltetett.
Nem tudtam úgy fogni a kezed, hogy megnyugodjál: én nem csalhatlak meg soha!
Ösztönös mindent elutasítás, kétségekből eredő megtagadás volt menekvésed.
Ma már nem engedném, hogy kötényedbe hulljon könnyed,
lecsókolnám arcod párnáiról s szeretetemmel megállítanám megújulását.
De már nem tehetem. Késő már.
Mikor Neked lett volna szükséged rá, én voltam távol,
s most, hogy tenném büszkén, már Te vagy máshol.
Mi soha sem beszéltünk egy nyelven, de ha mutogattunk, értettük egymást.
Most sem kellenének a nagy szavak,
csak a végtelen szereteteddel óvó karjaid közötti néma felvérteződés,
hogy sérthetetlen pajzsomról lepattanjanak a kínok, mik gyötörnek,
és a kezed! A nagy, puha meleg kezed kéne még,
mely végigsimította hajzatom a pihéstől az őszülőig,
s csukta le pillám egyetlen érintéssel, feledtetve a pillanatnyi lázt.
Reám tehetnéd újra ujjaid, s repíthetnél vissza évtizedeket belőlem,
hogy belopjam ismét bús életedbe a gondtalan gyermeki kacajt,
s halld inkább a csilingelő múltam, mint a sóhajos jelent.

Milyen kár, hogy minden hiába!
Te elmenekültél egy másik világba,
ahonnét féltve pillantgatsz még rám.
Ahol élek a falak Téged rejtettek hajdanán,
néha kiléphetnél közülük, hogy megérints, Anyám!
Megosztás a Google Pluson