Szívem megtelt ismételten egy rég ismert érzéssel,
Közelebb a szakadékhoz már megint egy lépéssel.
A lelkemben, mint oly rég, megint háborog a tenger,
A sötétségből kilépnék, tán eljön még a reggel.
Megint itt állok szótlanul, kezemben levelemmel,
Mit a szív könnyen bevállal, az ész megtenni nem mer.
Te lány, kérlek, ne légy ilyen vak, járjál nyitott szemmel,
Egy ifjú szíve érted telt meg csupán szeretettel.
A Sors útja kifürkészhetetlen, mondanom sem kell,
Eléd tárom mindenemet, ha tetszik, bátran vedd el!
Nem gondoltam, hogy lesz egy lány, aki ezt teszi velem,
Lassan minden egyébről teljesen megfeledkezem.
Remélem, hogy ez a vágy abszolút nem reménytelen,
A Sors feletti hatalommal én nem rendelkezem.
Tudom, kőfalba a fejemet mindhiába verem,
Célomért a legnagyobb őrültséget is megteszem.
Amíg Ő szépet álmodik ágyában édesdeden,
Én az éjszaka mámorában ismét elmerengek
Azon, hogy vajon szabad-e ennyire megszeretnem,
És sikerül-e valaha magamhoz édesgetnem?
Nincs bennem elég mersz, hogy személyesen felkeressem,
Gyáva vagyok, bár tudom, már meg kellett volna tennem.
Az egészben a legszebb az, hogy még nem is ismerem,
Ám de így is vonz magához. Igazán megkedveltem.
Talán amíg én a boldogabb jövőt tervezgetem,
Szívem hölgye csak mosolyog eme kósza ötleten.
A Sors számára nem ismert fogalom a kegyelem,
Szívem őrült zűrje miatt én már nem szégyenkezem.
Remélem, tudod, hogy csak Veled van tele a fejem,
De nehogy zavarban légy! Inkább gyorsan befejezem.
0 Megjegyzések