Takács Károly: Felejtés

A szép szemű létnek balga ösvényén,
szerpentinszagú gúlák nőnek.
Kicsavart agyú atomok,
górcső alá veszik jelenünk.
Kérdések sokasága éled,
a megválaszolás tudom,
már Istentől ered.
Búgva, derengve szállunk,
merengő alkonyban magunkra várunk.
Kezdet és vég, elkísér a szellem,
s megannyi én kiált felénk.
Hangyabolyból előugrik mindenki,
oly sokan vagyunk, kifelé figyelünk,
magunkba sosem.
Az élet bennünk serken,
s ér véget.
A szétszéledő mind újra éled,
formája örök, s energiától pörög.
Van és a nincs,
a kint és a bent, fent és a lent.
Ezernyi tücsökzene,
hangjegyet ha ismered, megértheted.
Vagy ha éles a füled,
türelmed az egekig emeled,
minden csoda maga a valóság.
Ha nem hiszel, hanem tudsz,
világ természetébe bújsz,
vígan, már nem keresel.
Tudod, hogy benned van minden,
csak néha elfelejtkezel.