Elvadult kertekben éled az életed,
ártó gazként, orvul mögötted lépeget
`s a múlt dzsungeléből rád tör a félelem;
sebzett arcodba dobva szégyellt éveket.
Bocsánat nélkül, mit feledni nem lehet,
mikor kegyelmet esdeni már nincs remény,
levegőért sírni, míg némán eltemet
`s áhítani bűnhődést, bármilyen kemény.
Eltolva magadtól a szebb ígéretét,
mert vágyad bűn igájába hajtja nyakad,
mert rendeznéd a számláid végösszegét
(nem pedig megvárnád, hogy végrehajtsanak).
Ahogy minden éjre felvirrad egy reggel;
igaz megbánás is bocsánatot remél,
a reád ragadt sár lefoszlik e keggyel
`s éltető kikeletben oldódik a tél.
Így az is megtisztul, ki szeplőtelen volt,
- mint az anyaságban a kikapós leány -
a fehér fényben elpárolog minden folt,
hogy feddhetetlenség borulhasson reánk.
Mind itt lesztek velem - mind fontosak vagytok -
mert az élet hangja veletek üzente:
kilátástalan is állni kell a harcot,
a fényt ez hozza el felhős éjjelekre.
Majd értem is leszáll és angyalszárny emel,
a Legtisztább engem akkor meglátogat
(megtört lelkemre terül hószínű lepel)
és mosolyba simít eltorzult ráncokat.
0 Megjegyzések