Mesét dúdol a szél, halk
szavak pattognak, hallgatnak
a vágyak, földre félve koppannak,
levélként álom-bölcsőbe hullnak.
Levél a fától, fának ágától,
múlt válik kerengve a mától,
álom-szín a szürke valóságtól.
Színes ajándékot ad, utolsó,
hófehér lesz majd a koporsó,
őszidőn jár a vándor-halandó,
az élet múlandó, múlandó.
Dúdolj altatót szél,
álmodjon merengve a levél,
hogy ne fájjon a válás a fától,
fának ágától, fának ágától.
Dúdolj halkan, szelíden,
míg levelek keringnek meredten
a kútba, emlékkoszorúba dermedten
őrizzék élet tüzét - aki látja, örvendjen.
Ha majd jön a fekete-fehér tél,
holt avar híven odalenn is remél
zöldellő és új tavaszt - kis ledér,
elfelejti - nyár után ősz - majd újra tél.
0 Megjegyzések