Jégideg markába vesz az ősz,
kucorgom benne, mint szelíd őz,
fáj már a tél-sejtő félelem:
várok csak némán, és kétkedem...
A lélek reszkető, nem a test,
bőrömre fényeket feslőn fest,
árnyékom: a hulló levelek,
megtartó ágakat keresek...
Jégideg markába vesz az ősz,
láng-hitem melenget, ám legyőz
szorító ujjának világa,
szállnék még, tört szárnyam kitárva...
Nem enged. Nem lehet. Nem szabad.
Jókedv-szál napra-nap elszakad,
tollaim megfagynak, bezárnak,
madara leszek szél urának.
Jégideg markában tart az ősz,
lelkemben oly sokszor elidőz,
átjár egy óvatlan perc alatt,
szétválaszt mindent, mi meghasadt...
Dalt zenél, s bevési szívembe,
könnyed nyár mintha már nem lenne,
átkarol, ringat és andalít,
halálba hallgatni megtanít.
0 Megjegyzések